Fontos dátumok

Az elmúlt héten két fontos napot éltem meg.

November 23-dikán állampolgársági esküt tettem Csíkszeredában a Magyar Konzulátuson. Tömör, lényegre törő, tiszteletteljesen hivatalos és egyáltalán nem kérkedő kis ceremónia volt. Ezt is megértük... Jó érzés tudomásul venni, hogy a magyar állam is keblére fogad és már nem "csak" a nemzetnek vagyunk részei. Sokkal többet jelent ez az esemény pár sornál, de meggyőződésem, hogy nem kell ezt a tényt túllihegni, csak úgy kell élni, hogy büszkék lehessünk magyarságunkra és a magyarság is büszke lehessen ránk.

November 25-dikén három éve múlt, hogy lemondtam a dohányzásról. Megközelítő számításaim alapján is minimum 10.000 RON-t spóroltam meg az elmúlt három esztendő alatt, ha csak az anyagi vetületét nézzük, de nem elhanyagolható, sőt talán legfontosabb hozadéka ennek a lemondásnak az egészségemre és általános közérzetemre tett pozitív hatása.

100

Ez lenne a századik bejegyzés...
Valami érdekeset kellene írni, valami nagy okosságot, de csak ülök a kihívó billentyűk előtt és nincs egy épkézláb gondolatom.
Jó lenne végre Enschederől egy normális bejegyzést megejteni, olyant amilyent megérdemel, hiszen gyönyörű élményekkel gazdagított ottlétünk alatt, és rengeteg ott készült fotó lapul még a merevlemezen lenyűgöző parkjairól, mesébe illő házacskáiról, a stadionról ahol remélem egyszer majd megnézhetek egy Twente meccset.
Jó lenne írni a svájci keresztfiamról akivel végre közelebb kerültünk egymáshoz az ittlétük alatt, hiszen eddig csak egy gyerek volt a többi közül a távolság miatt, de az itt töltött szabadságuk alatt megismerhettük egymást jobban.
Jó lenne írni az itthoni keresztfiamról aki egyre édesebb és  egyik alkalommal amikor a pandát nézte a képes könyvében, hirtelen rám nézett és belekapaszkodott a szakállamba majd a karomon is meghúzta a szőrzetet. Ennyire hasonlítanék a fehér-fekete szőrgombócra...?
Jó lenne írni a Vargyas-szorosba tett kiruccanásunkról ahol néhány tévedés ellenére, vagy éppen azoknak köszönhetően, maradandó élményekkel lettünk gazdagabbak, és Zsoltiék hétvégéjét is sikerült tartalmassá tennünk.
Jó lenne írni pár sort az utóbbi időben a Linux világában tett barangolásaimról, a több disztribúció kipróbálása nyújtotta élményekről.
Semmire sincs idő.
Hülyeség lenne egy bejegyzésben összefoglalni annyi élményt, és nem is értem miért kellene mindenről írni. Talán nyomot akarok magam után hagyni? Minek? Nem elég részemről az ökológiai lábnyom ami utánam marad? Egyáltalán minek ez a nagy sietség?
Néha úgy érzem a napok nagyon rövidek, pedig megpróbálok minél több időt kihasználni belőlük. Napi 6 óránál többet nem alszom, igaz ezt meg is érzem néha, de legalább ha lefekszem akkor alszom mint a bunda.
Rohanó világban élünk, jut eszembe  a közhely, de talán nem is az a baj, hogy gyorsan élünk hanem az, hogy nem minőségi életet. Tevékenységeink is, akárcsak kapcsolataink, egyre felszínesebbek. Nem tudunk élni, megélni.
Jó volt az elmúlt hét vasárnapján a  késő őszi napsütésben kisétálni kettesben a Szejkére, és csak úgy menni és lenni. Elterveztem ha kitavaszodik, az újonnan készült gyalogos és biciklis közlekedésre tervezett utat majd kocogás céljával fogom kihasználni. Talán motiválóbb lesz a változatos környezet mint a pálya egyhangú salakja (amit már rég nem vettem igénybe és meg is látszik rajtam).
Jó lenne, jó lenne, jó lenne..
Jó lenne végre jónak lenni, többet olvasni, kevesebbet ülni a gép előtt és többet a parkban vagy a bringán. Jó lenne valami jót tenni...

2011.11.11 11:11:11

Amszterdam

A Hollandiában eltöltött hét nap egyik fontos és egyben látványos állomása volt Amszterdam.
A már megismert akciós őszi vonatjeggyel utaztunk, egy alkalommal váltottunk vonatot, minden olajozottan működött ahogyan azt már megszoktuk a holland vasúttársaságtól.. egyetlen baki csúszott csak a programba, éspedig az, hogy  elnéztem egy órával a szerelvényváltás időpontját. Sokan utaztak aznap a vonaton, nem mindenkinek jutott ülő hely ami talán nem volt annyira gyakori jelenség az ottani embereknek mivel mindenki meglepetten tapasztalta az újonnan felszállók közül, hogy állva kell utaznia. Érdekes, ennek ellenére sem voltak idegesek az utasok, szinte viccesnek ítélték, hogy "állójegyet kaptak". Egyre több kezdett lenni az állva utazó idős személy, és úgy tűnt senkit nem zavar mekkora a korkülönbség az ülve és az állva utazók között, ezért miután úgy láttam, hogy 10 perc múlva amúgy is le kell szállnunk, összepakoltunk és átadtuk helyeinket két idős hölgynek. Eltelt kb. 20 perc mire megértettük, hogy az órát elnéztem és azért nem érkeztünk meg még Amersfort-ba, ahol váltanunk kellene, mert odáig még van szinte egy óra. Azt az órát állva utaztuk. Ilyen szerencsés start után a második vonatra felülve a wi-fi hiánya okozott csalódást, pedig terveink szerint a vonaton néztünk volna ki pár útvonalat, ott szerettük volna megtervezni a városban eltöltött időnk beosztását. Az utazás okozta bosszúságokat csak az Amszterdam-i pályaudvar felé közeledve kezdtük elfelejteni amikor megláttuk, hogy szinte a vízre fut be a vonat, a pályaudvar egyik oldalán egy nagy hajó a másikon pedig a csatornák látványa nyűgözött le.

Háttérben az Amsterdam Centraal, előtte pedig a hop-on hop-off vízibuszok kikötője.

Érkezésünk után első dolgunk volt megváltani az egy napra szóló hajójegyet és mivel akciós ajánlatokban nem volt hiány a hajójegy mellé gyorsan vettünk egy-egy belépőt a Rijksmuseum-ba is. Az időjárás tökéletes volt a városnéző csatornatúrához. Az első járatra felültünk, és miközben élveztük a csodás épületek és hidak nyújtotta fenséges látványt, megterveztük térkép alapján az ott töltendő időt. Első körben a leghosszabb útvonalon elhajókáztunk a Rijksmuseumig, de még mielőtt érvényesítettük volna belépőinket kellemes környezetben meguzsonnáztunk a magunkkal hozott szendvicsekből.

kilátás a padról amin uzsonnáztunk,

 hátunk mögött pedig a Rijksmuseum

A hajóút során az volt a benyomásom mintha Goudában lennénk csak sokkal nagyobb kivitelben. Itt is rengeteg vízre épített ház és lakóhajó tette még színesebbé az amúgy is látványos házak sokaságát a csatornák mentén.
A Hollandia aranykorát bemutató múzeum mesterdarabja Rembrandt Éjjeli őrjárata, amit eredetiben látni lenyűgöző élmény volt, de a többi egyéb ereklye hatására tudatosult bennem mennyire meghatározó eleme a holland nép történelmének a tenger és a hajózás.
Zsóka nagy bánatára (én is sajnáltam de nem fért bele az időbe) a Van Gogh múzeum meglátogatása elmaradt, a pénztárnál kígyózó nagy sor láttán inkább elsétáltunk a Wondel Parkba és megettük a maradék kajánkat.

Később újra vízibuszoztunk egy újabb útvonalon az állomásig, megnéztük mikor van nekünk megfelelő járat Enschede felé majd megint csatornatúra a belváros túlsó végéig. Onnan gyalogosan kívántuk megtenni a visszautat a pályaudvarig, hogy magunkba szippanthassuk Amszterdam hangulatát.
Apró hidakon vágtunk át a csatornák fölött. A földön talált biciklis térkép segítségével könnyű feladat volt eljutni a Rembrandt-térre.

 

Belecsodálkoztunk a coffe-shoppokkal körbevett tér látogatóinak lazaságába. Szívesen elidőztünk volna ott egy pohár sör mellet, de inkább folytattuk a gyaloglást a híres-hírhedt Red Light District felé. A takaros kis utcák után lehangoló volt a vörös lámpás negyed látványa. Még nem volt besötétedve, és csak néhány kirakatban kellették magukat a lányok, de látványnak bőven sok volt annyi is, főleg amikor a kapu alól a strici kínálta fennhangon az "árut" az arra járó, nézelődő férfiaknak.

A pályaudvarra visszaérve már eléggé fáradtak és ingerültek voltunk ahhoz, hogy a vonat indulásáig hátralevő időt semmittevéssel töltsük el, ezért kész felüdülés volt, hogy a vonaton működött az internetszolgáltatás és Zsóka álomba én meg a laptopba merülhettem. A Google térképének segítségével kinéztem, hogyan jutunk a leghamarabb a szurkolói kocsmához ahol Attiláékhoz csatlakozva megnézhettük finom sörök társaságában a FC Twente meccsének második félidejét az Európa Ligában, majd egy gyorsbüfés vacsora után az éjszakában hazasétáltunk söreinkkel és jól megérdemelt álomba zuhantunk a tartalmas nap végén.

Gouda

Hazaérve a kelet-európai szürkeségbe legkellemesebb emlékem Hollandiából talán Gouda, annak ellenére is, hogy ott töltöttünk a legkevesebb időt, hiszen igazából csak egy pihenő volt a Rotterdam-i óriási hajók és épületek látványa után. Talán éppen ez a kontraszt volt az ami annyira kellemes emlékké emelte.
Ha már a jegyünk 24 órán keresztül bármelyik vonatra érvényes volt úgy döntöttünk kihasználjuk a lehetőséget és a hazaúton (Enschedebe) megszakítjuk a vonatozást és megnézzük Goudát. Én csak annyit tudtam róla, hogy egy bizonyos sajtfajta a nevét viseli, de a vonaton működő wi-fi segítségével hamar megtudtuk, hogy van egy gyönyörű szélmalma is, így már izgatottan vártuk az érkezést. A google mapsnek köszönhetően nagyjából agyamba véstem a malomhoz vezető útvonalat és már meg is érkeztünk a Rotterdamtól mindössze 20 percnyi vonatozásra fekvő gyönyörű városkába .Szépségét a vonatállomástól eltávolodva rögtön a második utcasarok után feltárta.

Hangulatos belvárosát csatorna határolja, rajta vízre épült lakásokkal, múzeumi és használatban levő hajókkal melyeknek többsége ugyancsak szolgál lakás gyanánt is.

Persze elmaradhatatlanok voltak az Enschedeben már megismert mesébe illő kis házikók a betekintést engedő nappalikkal. A hajók, a vízi lakások, a szép házak és a part menti zöldövezet együttesen nagyon elragadó látványt nyújtott.

A látvány, a csend és a nyugalom akaratlanul is kiváltotta azt az érzést az emberben, hogy szívesen elfogadna egy lakást ott a csatorna mellett. Kis kérdezősködés után hamar megtaláltuk a Vörös Oroszlán szélmalmot (Molen de Roode Leeuw) és gyorsan, amíg nem bukott le a nap, körbefotóztuk a helyet.

Leírások alapján ez egy ténylegesen gabonát őrlő malom.
Mivel kevesebb időre volt szükségünk a malomig eljutni mint azt előzetesen gondoltuk, maradék időnket rászántuk a belváros megtekintésére. A központ az Enschedeből már jól ismert hangulatos épületeket tárta elénk. Zárás után lévén, az üzletek előtt csak a szemetes zsákok fogadtak egyébként kihaltak voltak az utcák

csak néhány sajt úszkált komótosan az esti csendben...

Rotterdam

Fárasztó nap volt a mai, és még nincs is vége, hiszen a Rotterdamból hazafele vezető vonatútból hátra van meg egy óra majd kb. 40 perc séta a szállásig, de a fájó lábizmok ellenére is megérte minden perc amit ma eltöltöttünk.
Reggel sikerült a Rotterdamba szóló jegyek árán fejenként 17 eurót spórolnunk, köszönet érte Kingának, hogy felhívta a figyelmünket az akciós két személyes őszi jegyre. Egyszer kellett vonatot váltanunk, Utrechtben, de volt rá bő 8 percünk és megfelelő információnk ahhoz, hogy hamar megoldjuk a továbbutazást. Párszor már megfordult fejünkben hogy talán Hollandiában jobban el lehet igazodni a közlekedésben, még a nyelv ismeretének hiányában is, mint otthon Romániában.
Rotterdamba érkezve a 2,5 órás út és az eddigi séták fáradalmai mind elszálltak amint megpillantottuk  a modern város felhőkarcolóit, és modernül is érdekesen hangulatos utcáit.

Elsétáltunk az Erasmus hídig, ahonnan indul a kikötő-túra, és jegyünk átvétele után türelmetlenül vártuk a beszállást, hogy hajóval bejárhassuk a világ egyik legnagyobb kikötőjét. Érdekes volt látni a konténerek millióit, a rakodó híddarukat,

vagy az éppen javítás alatt álló óceánjárókat és hallani a számokkal tűzdelt információkat a kikötő forgalmáról. Az időjárás kedvező volt, bár szeles és ez a szél a hajón nagyon kivette belőlünk az energiát. A kikötő-túra után átsétáltunk az Erasmus-hídon,

megnéztük a városházát ami azon kevés épületek közé tartozik amik túlélték a világháborút,

majd betévedtünk egy feketék és sárgák által lakott negyedbe ahol KFC-ben töltöttük fel magunkat energiával. Eredeti tervünk az volt, hogy csak este 9-kor indulunk vissza Enschede-be, de annyira fáradtak voltunk és a kikötő meg a felhőkarcolók után már nagyon látnivaló sem maradt számunkra Rotterdamban, így végül úgy döntöttünk, hogy elindulunk hazafelé korábban, de Gouda-ban leszállunk, megnézzük a rendelkezésünkre álló idő alattt a várost majd folytatjuk utunkat a következő vonattal. Jó döntés volt :)

Enschede

'Kezemben a jegyekkel a repülőtéren/
várom, hogy na végre induljon a gépem..."

Azóta már el is indult és meg is érkezett a Wizzair szeptember 10-dikei Marosvásárhely - Dortmund járata, és minden a legnagyobb rendben ment, Attiláék vártak, bementünk Dortmund belvárosába kicsit átvenni a germán terület hangulatát, beiktattunk egy sportüzlet meg piac látogatást és haladtunk tovább a kis Suzukival eredeti úti célunk, Enschede felé. A német-holland határt csak egy tábla jelzi, elvégre Schengeni övezetben vagyunk.
Régi álmom vált valóra azzal, hogy már nem csak a TV képernyőjén keresztül szurkolok a holland válogatottnak úgy, hogy csak annyit tudok róluk, hogy látványos focit játszanak, hanem végre megtapasztalom az életmódjukat is. Halvány sejtésem volt arról, hogy laza nép, hiszen négy év "Szigetelés" után nem lehet nem észrevenni a köztük és a franciák közötti különbségeket, amik egyértelműen minden szinten a hollandok javára pozitív irányú különbségek, de más dolog olvasni vagy hallani róla és megint más dolog szemékyesen megtapasztalni az életvitelüket.
Első, legszembetűnőbb meglepetés az utcára néző óriási ablakú nappalik amiket nem rejt el a járókelők szeme elől függöny vagy redőny, hanem teljes betekintést enged abba a helyiségbe ahol a holland család otthoni tevékenységét folytatja.Mesébe illő kis mézeskalács-házikó jellegű házaik lényűgözőek, főleg miután belülről is megtapasztalhattuk mennyire takarékosan bánnak a rendelkezésükre álló térrel. Lakható, barátságos kis otthonaik vannak.

A kerékpár központú közlekedést nincs is értelme említeni, hiszen köztudott, hogy itt a közlekedésben bringás diktatúra van. Ehhez hozzáfűzni már talán csak a következő fotót lehet. A kerékpáros út melletti kukába kényelmesen beledobható menetközben is a nyeregben elfogyasztott kaja csomagolása.
.................
Ma már kedd van, úton vagyunk Rotterdam felé, a vonaton működő wi-fit használom ki, hogy tartalmasabb legyen az út. Itt valahogy mindenben az ember, a vásárló a legfontosabb és nem a pénz...

Mission failed

Ez is megtörtént, feladtam egy versenyt. Szépíthetem azzal, hogy megomlott a térdem és a fájdalom miatt nem bírtam tovább menni, de ez akkor is egy kudarc marad számomra. Nem az a fajta amivel pszichológushoz kell fordulnom, mert rányomja bélyegét lelkivilágomra, de mindenképpen egy olyan kudarc amin érdemes elgondolkoznom.
Töprengtem azon, hogy a kor számlájára írjam-e a tegnapi sikertelenséget, vagy a felelőtlen, bemelegítés nélküli kemény kezdést okoljam. Mindkettő lényegesen hozzájárult ahhoz, hogy miután megtettem a többiekkel együtt a IX. Hargita Teljesítménytúra 45 km-es távjának első és legszebb 25 km-ét, feladni kényszerüljek a versenyt.
Igazából nem is versenynek fogtuk fel, hanem egy jó oknak arra, hogy kiruccanjunk és olyan helyekre jussunk el ahova máskülönben nem vennénk rá magunkat, hogy kigyalogoljunk. Szépen is indult minden, nem kapkodtuk el a rajtot, fél órával az első induló után startoltunk és bele is húztunk rendesen. Jó szolgálatot tettek a nemrég megvásárolt túrabotok, a hegymenetben nagy segítségemre voltak. Az időjárás tökéletes volt a hegyi túrához, a Hargita gerinccsúcsairól gyönyörű kilátások tették kellemessé túránkat, de sajnos mielőtt a sorrendben utolsó Madarasi csúcsnak kellett volna nekivágni egyre erősebben előjött a lassan már állandó vendéggé váló térdfájdalmam. Nagyon visszafogott a haladásban, én pedig ezáltal visszafogtam társaimat, úgyhogy a Madarasi csúcsról való ereszkedőn, ami egyben a legdurvább ereszkedő volt (legalábbis abban az állapotomban), eldöntöttem, hogy nem folytatom tovább a túrát. Nem lett volna nagy értelme, magam miatt azért mert csak súlyosbítottam volna a sérülésemet, a többiekkel szemben nem lett volna fair, hogy miattam ne haladjanak, a szervezőkkel szemben pedig azért nem mert ha egy nehezen megközelíthető részen kényszerülök abbahagyni akkor csak meggyűjtöm a bajukat. Éppen került egy jó ismerős aki fél óra múlva jött le a hegyről autóval és jutott hely számomra is Szentegyházáig. Fura látványt nyújthattam, főleg a helybélieknek akik nagyon megnéztek a túrafelszerelésben sárosan, de valahogy mégis sikerült 20 perc után egy autóba felkérezkednem ami elvitt a Kalibás-kői rajt-cél pontig. Ott bevártam az órákkal később  érkező társakat és együtt utaztunk haza.
Tartalmas nap volt, vegyes érzelmekkel, siker- és kudarcérzéssel fűszerezve, de összességében nem bántam meg és ha fotók nem is készültek, de olyan látványokban volt részem amik örökre megmaradnak, igazi Hargita tájképek, köddel, fenyvesekkel, irtásokkal, áfonyával és sziklákkal.
A túrabotokat maximálisan kihasználtam, állítólag azt tanúsítja a karjaimban fájó izomláz.

Szereda

Valamikor úgy gondoltam, hogy minden említésre méltó megmozdulásról fogok írni pár sort, de mostanában ez valahogy mégis elmaradt, pedig a Moldoveanu meghódítása is többet érdemelne egy fotónál, na meg az idei első Homoródra megtett bringázásom is megérne egy külön posztot.
Tegnap reggel ébredés után gyorsan eldöntöttem, hogy áttekerek Csíkszeredába hiszen az idén még nem tettem meg azt a távot bringával, az előző évek pedig enélkül nem teltek el, volt úgy hogy többször is megizzadtam a Hargitát aszfalton. Mielőtt teljesen elkészültem volna a csomagolással (szélmellény, pumpa, defektjavító szett) még rápillantottam a számítógépre és látva, hogy Attila online van rákérdeztem lenne-e kedve velem tartani. Válasza nem volt teljesen meggyőző, lévén, hogy neki unalmasnak tűnt az, hogy aszfalton be Csíkba majd ugyanúgy vissza, így rövid alkudozás után belementem, hogy menjünk fel Hargita-fürdőre, Piricskénél visszaereszkedünk az aszfaltútra és úgy megyünk be Csíkba. Így is tettünk. Fotók nem készültek az úton, de a táj lenyügözően szép volt, az időjárás tökéletes... lett volna ha nem ellenszélben kell arrafelé tekerni, de jelenlegi fizikai felkészültségemhez képest így is jó időt mentünk, főleg hazafelé. A Hargita-fürdői kitérő eléggé megviselt, de élvezet volt a köves technikás ereszkedés a Piricske-i úton. Mindent kirázott belőlünk az az út, utána szinte felüdülésnek számított az aszfalton való begurulás több mint 10 km-en keresztül Szeredába. Gyors pizzázás egy-egy sör társaságában a ledolgozott kalóriák pótlására és indultunk is vissza. Hazafele a kerékpáron eltöltött idő Attila mérése szerint 2h 07m volt ami nem is olyan rossz. A legjobb formámban is csak pár perccel tudtam ennél hamarabb hazaérkezni a korábbi években. Lenne még mit fejlődni a szombati Hargita teljesítmény túrára, de bízom abban, hogy a frissen vásárolt túrabotok amiknek megvételéről a Moldoveanu győzőtt meg, elég nagy segítségemre lesznek abban, hogy a térdem ne adja fel a 45 km-es gyalogtúra alatt a harcot.

Románia tetején

2011.07.10.

Mozgásban 2 - Egyeskő

A pénteki napra mozgásból csak a futás maradt, de az nagyon jólesett. A 10 kör végén már inkább unalomból mondtam le a további körök megtételéről, de maximálisan elégedett voltam teljesítményemmel és főleg azzal, hogy a térdem nem kezdett vacakolni. Enyhe, éppenséggel fájdalomnak nem nevezhető bizsergést éreztem a jobb lábamban, de nem volt vészes és ez biztató.
Este egy kis sörözés és pálinkázás közben négyesben próbáltuk eldönteni Zsóka, Betti és Sümec társaságában, hogy mi legyen a másnapi program. Felvetődött az Almási-barlang és az Isten-széke mint lehetséges úti cél, de előbbit a rossz útviszonyok, míg utóbbit a korai indulás szükségessége miatt vetettük el. Szóba kerültek a városhoz közeli kirándulóhelyek is, mint a Rez-tető, a Szarkakő vagy Budvár, de végül Betti ötletére bólintottunk rá és eldöntöttük, hogy az Egyeskőhöz megyünk. Így megbeszélve a szombati útvonalat, Zsóka nélkül lementünk Zotyóhoz Cool Head Klan koncertre, és próbáltunk az alkohol mennyiséggel vigyázni, hogy a másnapi túrán ne befolyásolja majd a teljesítőképességünket.
A koncert jó volt, az énekes semmit nem fogyott az utóbbi időben, legalábbis én nem vettem észre rajta, a pia pedig mégiscsak kifogott rajtam mert az időérzékemet elvesztettem és későn kerültem ágyba.
Reggel kb. 4 – 4,5 óra alvás után elég ramaty állapotban ébredtem, de valahogy legyúrtam egy könnyű, inkább gyümölcsökből álló reggelit. Zsóka nem hazudtolta meg női mivoltát, a készülődési ideje talán most még hosszabbra nyúlott ki mint általában szokott (vagy csak az én érzékszerveim voltak ingerlékenyebbek) és megint nem tudtunk pontosan indulni. Néha már meg sem lepődöm ezen, de most valahogy nagyon zavart. Később a benzinkútnál meg is ittam ennek a levét... addig dúltam fúltam magamban míg a bankkártya PIN-kódját háromszor egymás után rosszul ütöttem be és így sikeresen blokkoltam azt. Szerencsére volt nálam annyi készpénz, hogy tudjak fizetni és mehettünk tovább. Csíkban még beadtam egy csomagot egy boltba, majd valamelyik felső-csíki faluban vásároltunk kevés harapnivalót és folytattuk utunkat Balánbányára. Az idő gyönyörű volt, talán túl meleg, de éppen ideális az erdei gyalogtúrához.

A leírások alapján a katolikus templom mögött megtaláltuk a parkolót ahol kiszedtük a szükséges csomagokat az autóból és nekivágtunk a hegynek. Elsőre szinte elmentünk a letérő mellet...könnyebb lett volna az utat követni csak az nem vitt volna fel a hegyre, de szerencsére Betti aki már járt az Egyeskőnél idejében feleszmélt és visszairányított minket a helyes útra. Akkor kezdődött a neheze. Az út folyamatosan felfele vezetett egy erdő borította gerincen, szintkülönbségben 639 m várt ránk a katolikus templomtól a menedékházig, mindez kb. 4,5 km-t jelentett és az útleírás alapján 1,5 óra menetidőt. Mint utólag kiderült pontosak voltak a leírások, szinte percre pontosan 1,5 órát gyalogoltunk felfele a turistajelzéseket követve.

Helyenként az ösvény kikanyarodott teljesen a hegy oldalába remek kilátással kényeztetve minket...

máshol dzsungelszerű aljnövényzeten vezetett keresztül. Az utat jókedvűen tettük meg, a táj szépségének köszönhetően én is hamar megfeledkeztem a bankkártya okozta bosszúságokról és teljesen átadtam magam az út élvezetének. Néha meg-meg álltunk fotózni, a hülyeség folyt ki belőlünk és mire felfogtuk volna, hogy mennyi ideje gyalogolunk meg is érkeztünk a menedékházhoz.

Az épület az egykori sípálya tetején foglal helyet mintha egy zöld nyeregben ülne, festői környezetben a fölé magasodó Egyeskővel.
A felújított menedékház körül elején kevesen de később a nap folyamán egyre többen gyűltek, és mint később lefele megtudtuk az újonnan érkezőktől, annyira zsúfolt volt a hétvége, hogy voltak akik már csak a padláson kaptak szállást.

Az újonnan épült (vagy felújított?) menedékház szomszédságában szürkéllik az egykoron jobb napokat is megért, de mára már csak főzőkonyhává lefokozott régi félgömb formájú menedékhely. Talán piros lehetett fénykorában, hogy a téli hóban arra vetődő turisták könnyen észrevegyék távolról is, most ütött-kopottan füstölög és árnyékot tart a tövében meghúzódó kutyáknak.

Megérkezésünk után első dolgunk a kajálás volt, és mondhatom senkinek sem volt gond az étvágyával, a hegymenet mindenkiből kivett annyit, hogy jóízűen tudjon enni. Sümecnek csalódást okoztunk mert arra számított, hogy szépen odasétálunk a hegyhez, nem kell túrázni, és nyugisan sütögetni fogunk. Ez nem jött össze neki, de így legalább megmaradt a sütésre szánt kolbász és a visszaút végén az autónál volt mit ennünk. Kaja után körbejártuk a környéket, elmentünk egy csorgóhoz feltölteni vízkészleteinket, majd miután csomagjainkat rábíztuk a menedékházasra nekivágtunk a csúcsnak. A szikla derekáig még Zsóka és Sümec is velünk tartott, de attól a ponttól ahol már egy kicsit kellett kínlódni is a feljutásért Bettivel maradtunk csak. Az újonnan felszerelt vastag acélsodronyok kényelmessé tették a feljutást, így teljes biztonságban értünk fel a tengerszint feletti 1608 m-es magasságban levő csúcsra.

Fent egy fém kereszt fogadott magyar nemzeti színű szalaggal ("Zászlók a szélben..." - jutott eszembe a Republic rigmusa), fejem fölött kb. 5 m-re pedig egy holló üdvözölt.

A hazaindulás előtt még megkértünk egy kirándulót, hogy készítsen képet négyünkről, majd nekivágtunk a lejtmenetnek. Óvatosan indultam, féltettem a bal térdemet, de szerencsére csak fél távnál kezdett vacakolni, és az sem volt veszélyes. A végén kicsit már sántítottam, de azt leszámítva, és a hazaúton enyhe napszúrást szenvedő Zsóka rosszullétén kívül épségben hazaértünk.
Tartalmas, aktív nap volt melynek során hárman olyan helyre jutottunk el ahol előtte még nem jártunk. Este egyikünknek sem volt szüksége ringatásra, tagjainkban kellemes fáradtság érzésével megelégedetten térhettünk nyugovóra.

Mozgásban 1

Kettős kaktuszvirágzás koronázta meg az elmúlt hetemet, ugyanis vasárnap este egyszerre virágzott ki két hasonló kaktuszom. Egyikük rózsaszín, a másik fehér virággal és a mellé társuló kellemes illatokkal örvendeztetett meg az akciódús, mozgalmas napok végére.









Nagy eredménynek számít, hogy a városnapokon lefutott 6400 méter után és előtte is hosszú ideig most először sikerült lefutnom a 10 pályakört (4000 m) plusz a bemelegítő minimum egy kör. Ezt a szerdai teljesítményt sikerült megismételnem pénteken is. A kettő közé beékelődő csütörtöki bringázás már csak a hab volt a tortán. Szinte levezetésnek számított, szellemileg és fizikailag is a letekert 45 km amit a Székelyudvarhely - Ócfalva - Kányád - Dálya - Ége - Miklósfalva - Székelyudvarhely útvonalon tettünk meg. Főleg a táj szépsége és nyugalma volt lenyűgöző, jó volt beleszippantani a lassú falusi levegőbe, a zöld dombok illatába, és el-el csípni a székely falvak lakóinak nyers, ám egyszerűségében is ízletes kifejezésmódját.

[kocsma előtti asztalnál, sörös üvegek társaságában:
Férfi: - Hol van az urad?
Nő (sörrel a kezében): - a mezőn végzi a dolgát]

A nyár melege még nem hatott a növényzet zöldjére, szinte tavasziasan friss volt a táj, és jól esett olyan dombokat járni be amelyeken még nem barangoltam. Érdekes párbeszéd alakult ki egy magányos lovas és bringás csoportunk között amikor egy csordajáró úton találkoztunk és érdeklődni próbáltunk, hogy jó irányba tartunk-e ha Miklósfalva felé igyekszünk. Ő úti célunk irányából érkezett felénk és a kötelező köszöntés elmormolása után kb. a következők hangzottak el:

Mi: - Miklósfalváról jön?
Ő: - Nem, Bikafalváról
Mi: - De akkor Miklósfalva irányából...
Ő: - Távolabbról, Bikafalváról
Mi: - Átjött Miklósfalván...
Ő: - Én oda nem megyek be, fölötte jöttem...

erre már nincs mit mondani, ha nem lennénk székelyek nem tudom mit gondoltunk volna, de még így is ledöbbenve álltunk a lovaglásában le sem lassító, minket figyelemre nem méltató fiatalember kommunikációs készségén :D
Egyetlen negatívnak számító jelenség az egész kiruccanásban az volt csak, hogy meg kellett tapasztalnunk mennyire kiöregedett falvak vannak a környékünkön. Égében szerettünk volna meginni egy sört, hogy pótoljuk a ledolgozott kalóriákat és érdeklődtünk egy arra járó traktoristától merre van a kocsma. Elején nem értettük miért húzkodott annyira egyenesen megmondani hol találjuk a legközelebbi kocsmát, majd később jöttünk rá csak, hogy szégyellte bevallani nekünk, hogy falujában nincs italozó, csak a szomszédos Dályában. Azért az már egy szegénységi bizonyítvány ha egy falu nem tud eltartani egy kocsmát...
A városba beérve egy-egy jó sörrel öblögettük le az út porát, és utólag örvendtem annak, hogy nem engedtem az esőfelhők riogatásának és nem hagytam magamat elriasztani az indulástól.

Powered by Ubuntu avagy Totally M$ free since 2011.06.13.

Két és fél éve talán, hogy először megpillantottam, a munkahelyemen futottunk össze. Kellemes volt a megjelenése és kihívó az idegensége. Ránézésre kicsit hasonlított az eddigiekhez, de talán a róla hallottaknak köszönhetően vonzóbbnak láttam, úgy gondoltam több van benne...
Hazavittem. Ismerkedni kezdtünk és megjelentek az első jelek amik igazolták, hogy ő is halandó. Főképp kommunikációs problémái voltak, és lévén, hogy a zökkenőmentes kommunikálás nálam alapkövetelmény, kapcsolatunk rövidtávúnak ítéltetett. Végül durván számolva fél évet voltunk együtt, az elején nagyobb fellángolásokkal, segíteni akartam neki abban, hogy másságát megőrizve egyedi maradjon az egyen-ablakos világban, de később feladtam, és egyre kevesebbet találkoztunk, míg végül teljesen kitöröltem az emlékezetemből. Két év elteltével újra összefutottunk, szemet gyönyörködtetően volt öltözve és rögtön azt mondtam magamnak, újra akarom Őt. kicsit féltem attól, hogy a cifra köntösök egy kényesebb egyéniséget takarnak, tapasztalatom pedig semmit nem gyarapodott az eltelt két év alatt, így nem tudtam előre, sikerül-e majd helytállnom, de az idő engem igazolt, és nem bántam meg, hogy újra szóba álltam vele. Nem éreztem egy csepp lelkifurdalást sem azért, hogy mellőzöm addigi társamat... kicsit amúgy is ráuntam már, nagyon sablonossá vállt mellette az élet. Nem voltak kihívások, ugyanazt a sminket használta naponta...sivárrá kezdett válni együttlétünk...

Lehetne így is írni róla, de igazából a lényeg az, hogy az elmúlt két hét alatt annyira meggyőzött az Ubuntu, hogy ha már Pünkösd másodnapja hivatalos munkaszüneti nap lett, és az égiek nem kedveztek túl jó időjárással akkor rávettem magamat, leborotváltam a Windows 7-et a laptopomról, a lényeges adatokat kimentettem a hordozható winchesteremre, és nekifogtam a gépemen levő, és az utóbbi időben egyre többet használt, Ubuntunak egyeduralmi jogokat adni. Nagy segítségemre volt a magyar Ubuntu közösség, hiszen nem is sejtettem mekkora fába vágtam a fejszémet kezdőként, de a nap végén minden pont úgy működött ahogy azt én elképzeltem.
Meglepő volt mennyire más ezt az operációs rendszert toldozgatni foldozgatni, teljesen működésképtelen állapotból is visszahozni anélkül, hogy újratelepíteném...
Jelenleg tökéletesen kielégíti az itthoni számítógép használattal kapcsolatos igényeimet, kíváncsi vagyok rá milyen nehézségekbe fogok ütközni a közeljövőben és remélem nem fogok arra szorulni, hogy újra winfost rakjak a gépre.
::
egy kis ízelítő a jelenlegi desktopomról:

6400 m lefutva

Végre... túl vagyok életem első komolyabb futóversenyén, már ha komolynak lehet nevezni egy városnapi tömegfutást. Nekem mindenképp nagy kihívás volt, és örvendek, hogy végig tudtam szaladni a 6400 m távot, főleg az előzmények miatt, de azért is mert így utólag nagyon jó érzés.
Az indulás nehezen ment, zsúfolt volt a rajtvonal, és nem akartam bekeveredni a tömegbe, hogy nehogy sérülés történjen a sok apróság miatt. Lazán kocogtam addig amíg a két különböző távon indulók útjai elváltak és meggyérült előttem a tömeg. A rövidtávosok lekanyarodása után vettem észre csak, hogy egész nagy hátrányt szereztem a többi hosszútávoshoz viszonyítva, de szerencsére nem befolyásolt mentálisan a helyzet, és nem kezdtem kapkodva túlerőltetni magam. Próbáltam végig tartani a saját tempómat és ez lassan kezdte meghozni az eredményt, ugyanis kezdtem utolérni az előttem levőket. Kb. a féltávnál tarthattam amikor már nagyon kezdett minden bajom lenni a nagy melegtől. Sajnos a szervezők egyetlen frissítő pontot biztosítottak azt is a rövidtáv felénél ami nekem nagyon messzinek tűnt, nekünk megközelítőleg a versenytáv 3/4-énél lehetett az a pont. Utolértem egy nagyon az enyémmel hasonló tempóban futó férfit, egy ideig követtem 1 m távolságot tartva majd beálltam mellé és váltottunk is pár szót. Kb 500 m után valahonnan kaptam egy kis lendületet és továbbhaladtam újabb versenyzőket érve utol.
Érdekes volt látni a gyerekek futási stílusát. Voltak nagyon fiatalok akik ugyancsak a hosszú távon indultak és többször is megelőztek lóhalálában, de pár méter után meg is álltak levegő után kapkodva.
A frissítő ponthoz érkezve már szilánkosnak éreztem a szájpadlásomat és az egyik pohárból rögtön akartam is kortyolni egy nagyot, de az életet adó nedű cigányútra tévedt, muszáj volt egy pillanatra megállnom, hogy kortyolgatni tudjak az egyhasználatú pohárból. A frissítőpontot elhagyva néhány méter után zsákban gyűjtötték az eldobott poharakat, én az enyémet egyenesen a zsákba dobtam, a másik pohárból pedig felváltva locsolgattam a fejemet és öblögettem a számat. Új erőre kapva ráfordultam az utolsó előtti szakaszra. A hétköznapokban az ember észre sem venné mekkora emelkedők vannak egy-egy útszakaszon, most minden milliméter emelkedőt hatványozottan kezdtem érezni. Innentől már csak olyanokat értem utol akik kimerülten sétáltak. Előttem volt aki futott egy szakaszt gyorsan majd sétált amíg a sarkába nem értem, ezt ismételgetve a célig, ugyanolyan hatékonynak tűnt mint az én beütemezett futásom. Ráfordulva az utolsó egyenesre, mint a korábbi helyeken, itt is kerestem az árnyékos részeket és kicsit még rákapcsoltam a sebességre. A vége 32 p 13 mp lett ami összesítésben a 6400 m-t futó 125 személy közül a 61-dik helyet jelenti.
Zsóka , Kati és Matyi a cél előtt vártak rám és még éppen le tudtak fotózni mielőtt beérkeztem, de nem vettem észre őket annyira koncentráltam az utolsó méterekre.



Annyi tanulságot leszűrtem ebből az első futásomból, hogy a bemelegítésnél hiába, hogy korábban csak a bal térdemben éreztem a fájdalmat, nem szabad elhanyagolni az erősebbik lábat sem. Annyira figyeltem arra, hogy a bal lábamat megfelelően felkészítsem a terhelésre, hogy a jobb egy kicsit elhanyagolódott és a végén meg is éreztem. Szerencsére ez futás közben nem jött ki, csak utólag amikor már pihentetni kezdtem.
Mindent összevetve jó volt, és annak tükrében, hogy menyi időt (nem) szántam a felkészülésre, maximálisan meg is vagyok elégedve az elért eredménnyel.
A pólón a feliratot megbámulták páran és mégiscsak jó döntés volt a hátára is festékszórózni mert a mezőny egyik fele azt a részt is láthatta.

Trianon...

Holnap június 4...

a város vezetése megszervezte a városnapokat, igazi profitorientált szervezés, minden korosztály megtalálja a magának való programot...csak pénze legyen rá.
Az egyetlen nagy mulasztás, hogy megfeledkeztek választott helyi vezetőink a holnapi nap jelentőségéről és nem iktattak be hivatalosan a nagy csinnadrattába megemlékezést ama gyászos napról. Ez ellen tiltakozván, és polgártársaink figyelmét felkeltendő páran (ketten hárman) fehér pólónkra amiben szaladni fogunk felfújtuk fekete festékszóróval a gyászos nap dátumát.



Már csak végig kell szaladnom a 6400 m távot anélkül, hogy a térdem miatt fel kelljen adnom, és bízom abban, hogy legalább pár embernek szemet szúr majd a pólóm hátsó részén is a festékszóró nyoma, nem csak az engem lehagyók fognak visszatekinteni és a mellkasomon bámulni a fekete keretes feliratot.

Nagy kihívás számomra hiszen
- ekkora távot soha nem futottam le egyszerre, talán a seregben, vagy középiskolában anno...
- még frissen él bennem a szombati térdfájdalom ami bármikor kiújulhat
- az utóbbi egy-másfél hónapban egyáltalán nem szaladtam
de mint mondani szokták a tömeges megmozdulásoknál, a részvétel a fontos.

Hargita túra - képekben

- az első pihenő. Később egyre gyakrabban kellett megállnom, és még így sem tudtam megelőzni a térdfájdalmat.


- a jelzés amit követtünk. Egész friss jelzések voltak, szakszerűen fényvisszaverő elemekkel.



- ember és természet okozta fadöntések mindenhol...


- véresen és sárosan...



- de a látvány és az élmény megérte

Hargita túra

Leégett karok és lábak, évek óta nem tapasztalt fáradtság, ITBFS, kb. ezek tették maradandó élménnyé a szombati kerékpártúrát ha leszámítjuk a táj szépségét.
Régi vágyam volt már feljutni kerékpárral a Madarasi Hargitára, de talán okosabb lett volna egy olyan időpontot választani amikor a fizikai tűrőképességem a felső és nem az alsó határokat súrolja.
Előtte való nap szóba került, hogy vágjunk neki a hegynek szombaton, de igazából csak reggel amikor jókedvűen ébredtem akkor kérdeztem rá magamnál, hogy miért is ne most? Gyorsan felhívtam Attilát és bár én ébresztettem fel, rögtön pozitív választ adott.
Nekiálltam előkészíteni a cuccokat amikre szükség lehet az úton, közben megkértem Zsókát főzzön egy nagy tányér laskát nekem amit ráreszelt sajttal be is vágtam mind. Időben elkészültem, beraktam a zsebeimbe pár energiaszeletet megtöltöttem a kulacsomat és a megegyezett 9 órára ott voltam a MOL-nál. Attila már várt rám és indultunk is Ivó felé.
Már az aszfalton is észrevettem a formabeli különbséget a tavalyi szezonhoz viszonyítva, az enyhébb emelkedőkön is nehezebben ment a tekerés mint amire emlékeztem, de gyűlt már bennem az adrenalin, hogy végre feltekerek a hegyre. Kellemes volt, hogy egészen Ivó végéig leaszfaltozták az utat, így csak a konkrét hegymászáshoz kellett kiengednünk egy kis légnyomást a gumijainkból, hogy a köves úton kellemesebb és hatékonyabb legyen a hajtás. Elején még együtt haladtunk felfele de éreztem, hogy úgysem tudnám tartani a lépést, ezért megegyeztünk, hogy a csorgónál találkozunk és Attila előrehaladt a saját tempójában. Először a még 5 km hátralevő távot jelző smiley-nál álltam meg pihenni és éreztem, hogy nem lesz egyszerű. Később több kisebb megállást és gyaloglást beiktattam, főleg mikor már a görcs is kezdte környékezni a lábaimat. A csorgónál tartottunk egy kisebb pihenőt, onnan újra mindenki a saját tempójában folytatta az utat majdnem a végéig ahol Attila bevárt, hogy a Madarasi Menedékházhoz egyszerre érkezzünk. Végig gyönyörű időt kaptunk el, talán lehetett volna hűvösebb, de végre fent voltam és nem számított a hőség. Kis frissítés után ami házicsokiból, kekszből és forrásvízből állt folytattuk utunkat Hargita fürdő felé. Nem volt egy sétagalopp a természet és főleg az ember által okozott fadöntések között elvezető úton a haladás, és biztosan állíthatom, hogy a két Hargita közötti úton többet toltuk a bringákat mint amennyit ültünk a nyergükben. Lelassított az előbb a bal, majd a vége felé már mindkét térdemben jelentkező fájdalom. Nem tudtam mit kezdeni vele, főleg lefele való gyalogláskor minden lépésnél ordítani tudtam volna, de nem volt mit tenni, haladnunk kellett. Az már nyilvánvaló lett, hogy nem Piricskén fogunk leereszkedni hanem az aszfalton ahol kíméletesebb lesz számomra a hazaút. Beérkezve az átjátszó antennák alá egy kisebb dombon megpihentünk, süttettük magunkat a napon, eredeti tervünk az volt hogy majd Hargita-fürdőn ejtjük meg ezt a pihenőt, de emberek között eleget lehetünk még alapon kihasználtuk, hogy max. medve zavarhatja meg sziesztánkat. Innen már nem volt hosszú az út a településig, de a fájdalmaim miatt az idő nagyon ólomlábakon járt.
Beérkezve úgy döntöttünk mégsem hajtunk csak úgy simán át Hargita-fürdőn, inkább megálltunk egy üdítőre. Szerencsétlenül választottunk helyet, frissítőnk fogyasztása alatt ugyanis román gyerekcsapat zavarta hangoskodásával és labdajátékával nyugalmunkat. Amikor egyikük a labdát a kerékpáromnak gurította megtapasztalhattam milyen gyorsan megtanulja a moldvai román kölyök is a magyar nyelvet ha megfelelő hangnemben szólnak rá, ugyanis magyarul (és határozottan) közöltem vele, hogy figyeljen oda a bringámra és mit ad Isten odébb álltak, sőt később csatlakozó társukat is figyelmeztették, hogy a kerékpár felé ne rúgja a játékszert.
Az országútig tartó gurulás idejére magunkra öltöttük melegítőinket mert a hegyen az enyhe szél és a gurulási sebesség nagyon alacsony hőérzetet produkált, de a főútra kiérve már feleslegessé váltak ezek és újra a zsebekben illetve táskákban landoltak. Már csak egy nagy kérdés várt válaszra, hogyan bírják ki térdeim a kisebb emelkedőkkel is tarkított durván 40 km-es szakaszt. Elején nehezen ment, próbáltam pihentetni, főleg a bal lábamat, de időközben rájöttem, hogy jobb ha folyahttp://www.blogger.com/img/blank.gifmatosan mozgatom, mert ha melegen tartom kevésbé fájdalmas. Ilyen hosszúnak soha nem éreztem a nagy egyenes részeket amiket máskor élvezettel szeltem át, és végre a városba érve is nem tudtam végigtekerni hazáig, muszáj volt egy buszmegállóban megpihennem.
Jóleső zuhanyzás és egy kis lazítás után készülhettem is a BL döntőre. A Thunderben jó társaságban követhettem végig, hogyan nyeri meg egyik kedvencem a legáhítottabb európai foci-serleget, majd a Paddy and the Rats ritmusaira nyakaltuk a sört Zotyó szülinapjának alkalmából..
Mozgalmas nap volt, fárasztó és tartalmas, de komolyan veszélybe helyezte az e szombati városi futáson való részvételemet...

Légy résen!

Ma erős tavaszi fáradtság kerített hatalmába, így elindítottam a Lánchíd Rádiót a számítógépen (milyen jó is, hogy van internet, azt hallgatok amit akarok), és ledőltem szundítani. Régi jó szokásom, hogy ha délután lefekszem pihenni és elindítok valamilyen műsort vagy zenét az alvás ideje alatt is felfogom az elhangzottakat. Ma éppen a magyarországi cserkészmozgalomról, annak a kommunista rezsim alatti nehézségeiről, majd újjászületéséről volt szó. Különösképpen érintett a téma, hiszen a '89-es fordulat után az első romániai magyar kiscserkészek közt voltam.
Ébredés után feltörtek bennem az emlékek és eszembe jutott az első küldetésem, ahogyan tűrtem a csípős hideg márciusi szelet az első '48-as megemlékezésen amikor a Patkóban kopjafát avattak és díszőrséget kellett állnom. 14 éves voltam farmerban és egy szál zöld ingben markoltam egy hosszú faragott botot és nem cseréltem volna senkivel, az Istenért nem mondtam volna meg senkinek mennyire átfagytam.
Szép idők voltak, megtanultunk sátrat állítani, tüzet rakni, tájékozódni, de legfőképp megtanultuk szeretni a természetet, Istent, a Hazát és embertársainkat. Haza alatt természetesen már akkor kicsiben Székelyföldre, nagyban pedig a Kárpát-medencére gondoltunk...
...
Állítólag az idei volt az utóbbi évek legszebb és legméltóságteljesebb márciusi ünnepsége poros kis városunknak, hiszen a hírek szerint a mostanin vettek részt nagyobb számban a lakók és legkevésbé volt politikától átitatott. Biztos, hogy a jó idő is sokat nyomott a latban, az emberek könnyebben mozdultak ki otthonaikból a tavaszt megérezve, de gyanítom, hogy az anyaországi változások (beleértve az újrahonosítást is) megtették a maguk hatását, és az emberek kicsit elkezdenek büszkék lenni magyarságukra.
Sajnálatos, hogy csak értesültem az ünnepség színvonaláról, hangulatáról, és nem tapasztalhattam meg azt személyesen, de minden korábbi gyengécske próbálkozás ellenére nekünk ez a nap még nem hivatalos munkaszüneti nap.
Nem lehettem ott, de kellemes csalódást okoztak az utóhangok.
Eltekintek attól, hogy vajon olasz vagy magyar óriáskokárda volt-e a díszlet fő eleme, és politikusaink meg polgártársaink vajon melyik nemzeti kokárdát használták mivel sokféle érvről olvastam pro és kontra. Ha valaki kitűzi szíve fölé valamelyik változatot az már bőven elég, mert legyen az piros fehér zöld vagy zöld fehér piros biztos mindenki a magyar lobogó színeit látja benne Március 15-dikén. Megnyugtató az, hogy elmaradt a politizálás az ünnepen és marad a remény, hogy talán egyszer az lesz a normális ha mindig közösen tudunk ünnepelni nézetektől függetlenül.
Kellene az egység, hiszen elindulni látszik valami. Éppen ma kezdték meg az alkotmányozást is a Magyar Parlamentben, kíváncsian várom a végleges formát.
Addig is cserkész köszöntéssel csak annyit mondanék:
Jó munkát!

Hereafter

Amúgy is a Japánt sújtó katasztrófával kapcsolatos információk azok amiket leginkább keresek minden médiában az utóbbi napokban, így könnyű volt belebotlanom abba a hírbe mely szerint Japánban leállították a Hereafter vetítéseit. Gyorsan meg is néztem a filmet és nem bántam meg, reklámnak is jó volt a tiltás, bár jobb szerettem volna ha nem így akadok rá... nem tudom honnan ez a nagy szimpátia részemről a japánok iránt, de valahányszor az őket ért szerencsétlenségre gondolok mély együttérzés tölt el. Ez már csak azért is érdekes mert a korábbi szökőár ami 2004-ben főleg Indonéziát érintette igazából csak szörnyülködést váltott ki belőlem, megdöbbenést a természet hatalmas ereje láttán. Rossz vagyok vagy sem, amiért nem egyformán sajnáltam a két hasonló katasztrófa áldozatait? Nem tudom.
Van a film elején egy kis rész amelyben szökőár tombol a városban, holtakat és romokat hagyva maga után. Ez az a rész amire hivatkozva a japán hatóságok megtiltották a film további vetítéseit. Részben érthető, bár ebben az esetben is beigazolódott az, hogy filmekben sincsenek olyan durva helyzetek mint amilyenekkel a való életben kerülhetünk szembe. A napokban minden felvételt megnéztem ami a katasztrófáról készült és az interneten fellelhető és sajnos mindegyik messze durvább annál mint amivel a filmben találkozni lehet...
Nem a természeti katasztrófa a központi téma hanem a halálközeli élményeket, a halál utáni létezés kérdéseit járja körbe a film, és be kell vallanom pozitívan csalódtam a rendező Clint Eastwoodban. Persze ízlések és pofonok, biztos van akinek nem jön be ez a műfaj.

katica

hétvégéről elmaradt a bringázás, ugyanis kicsit komplexebb a probléma a bringával mint gondoltuk elsőre, de legalább úgy néz ki, hogy ha hétfőn kész lesz akkor tartósan jó is marad a telóm. Ez jó hír.
Az elmaradt hétvégi bringázásért kárpótolt a felújított parkban tett séta és napfürdőzés a tavaszi melegben, na meg egy kedves kis vendég társasága...

Respect Japan!

Ha létezik nemzet amely képes hamar talpra állni egy ekkora katasztrófa után mint amekkora ma Japánt érte, akkor szerintem az pont a japán nemzet. Remélem nem tetőződik a kálváriájuk egy atomkatasztrófával is...

tavasz elő

Leporoltam a biciklit, fújtam a gumikba egy keveset (nem ereszkedtek le nagyon a tél alatt), és feltekertem a szervízbe. Eltökélt szándékom volt, hogy új teleszkópot kap az idei szezonra mert tavaly már két alkalommal is megjártam vele, hogy éppen akkor adta meg magát amikor a legnagyobb szükség lett volna rá. Végül a telet áthúzta a pincében abban az állapotban és ma jutott rá végre idő. Szóval arra gondoltam megérdeklődöm mit ajánlanak a régi teleszkóp helyett, persze előtte informálódtam az interneten is az árakról meg a minőségről. Mit mondjak, ha csak egy középkategóriás telót szeretnék venni annak is az árából ki lehetne cserélni a Golfban az összes teleszkópot... Felkészültem a legrosszabbra, még arra is, hogy fogom majd meggyőzni Jenciéket, hogy ha komolyabbat akarok adják ide részletre.
Végül nem volt olyan drasztikus a dolog, legalábbis egyelőre, mivel hagytam magamat meggyőzni, hogy még egyszer szedjék szét és próbáljanak életet lehelni bele. Amikor megjegyeztem, hogy nagyon gondolkozom ezen az ajánlaton mivel két-három javításból meg lenne egy fél új teleszkóp ára kissé rosszallóan néztek rám, de ami igaz az igaz...
Így a jelenlegi állás az, hogy holnap délután érdeklődök a fejleményekről és talán jövő héten vagy már most hétvégén tekerhetek egy lazát a kora tavaszi délutánban.

Magyarnak lenni jó...

A baj az, hogy a fontos dolgok mindig háttérbe kerülnek...
A lényeg a lényeg, hogy most már pecséttel is igazolják ezt nekünk, és ha minden igaz akkor néhány hónap múlva (szinte) teljes jogú magyar állampolgár lehetek.
Szép ez szép, régóta vártuk már, hányszor hallottam nagyapámat mondogatni: Majd ha magyar világ lesz... idővel rájöttem, akkor használja ezt a kifejezést ha nagyon szeretné, hogy valami bekövetkezzen, de szemernyi esélyt sem lát rá. Makacs a székely és kibírta várni. Kissé keserű szájízzel bár, ama bizonyos népszavazás után, de igazából lelkiekben megnyugodva elégtétellel tapasztaljuk, hogy beindult valami és újra fontosak leszünk, legalábbis így érezzük. Lehet, hogy hosszú távú politikai célokhoz vezető eszközök vagyunk csak, de ami jár az jár.
Félretéve a szkepticizmust tényleg jó érzés. Még novemberben feliratkoztam Csíkszeredába a konzulátusra, hogy negyedmagammal érkeznénk és igényelnénk a visszahonosítást. Május 26-dikára jegyeztek elő, addigra kellett volna összeszedjem a magyarságomat igazoló papírokat. Magamat ismerve tudtam, hogy nem fog az egyik napról a másikra meglenni ezért jó idejében nekifogtam a dolognak, és így mostanra minden készen áll arra, hogy a konzulátuson átvegyék, iktassák, majd odafent Pesten eldöntsék, hogy eléggé magyarnak tartanak-e. Ez aztán nem olyan lesz mint napjainkban sokaknak a sofőrvizsga, hogy ha elsőre nem jön össze lehet újra próbálkozni addig amíg végre sikerül. Az is biztos, hogy ha netalán negatívan döntenének akkor nem is érdekelne engem többet ez az egész. Nagyszüleim, dédnagyszüleim megéltek és túléltek két világháborút, orosz fogságot és még ki tudja mi mindent. Őket ez már nem vigasztalja. Az egy szem élő nagyapám akitől a legnagyobb lelkesedést vártam volna csak keserűen bólogatott, hogy ő már nem akar menni sehova, s mi ha hasznát vesszük akkor amiben tud segít. Megérintett. Nem ezt vártam tőle. Pont tőle aki szinte megsiratta a tőlem kapott magyar címeres golyóstollat amit olyan féltve őrzött és mégis valahogy odalett. Mindig büszkén mutatta ha kórházi tartózkodásai alatt meglátogattam. Alig vártam már, hogy közölhessem vele, hogy időpont van előjegyezve Csíkban és én mindent elintézek, viszem hozom, és végre újra magyar lesz papíron is. Neki nem kell. Kicsit olyan volt mint aki feladja a harcot a cél előtt. Talán mert nem tudna újabb célokat tűzni ki...
Én igazából úgy veszem, hogy felülírom majd az állampolgári esküvel azt a bizonyos le sem tett esküt amit a román hadseregben el sem mormoltunk, de elkönyveltek. Az utolsó, a szabadon választott úgyis üti a régebbit...

bolond idők

Olyan ez a naplóírás is mint bármi más... csak az eleje nehéz. Amikor neki fog az ember utána már megy magától, és alig várja, hogy valami olyan esemény történjen amit az emlékezetén kívül a szerverfarmok merevlemezeibe is belevéshet.
Igazi tavasz van, na nem a szó szoros értelmében hanem amolyan bolond áprilisi idő. Tegnap még sütött a nap, éppen alkalmas volt az időjárás egy jó kis túrára a Szarkakő felé, ma meg már hó lepi a várost. A dzsekimre vissza kellett tennem a kapucnit, hogy a jeges széltől óvni tudjam a tegnap még nap által cserzett arcbőrömet.

Szikrázó napsütés volt szombaton, nagy lendülettel álltam neki a takarításnak és ugyanakkora lendülettel raktam le a porszívót amikor Sümec megkérdezte nincs-e kedvem kimenni egyet a természetbe. Maradt a takarítás úgy ahogy volt és talán egy óra sem telt el és már hármasban dagasztottuk is a sarat kifelé a városból.



Utunknak nem volt egyéb célja mint kimozdulni. A város szélén még elég hűvös volt, szeles idő, saras terep, de feljebb érve érdekes módon szélcsend lett, és a havas talaj miatt is kellemesebbé vált a gyaloglás. Az egyetlen zavaró tényező a távolban gomolygó fekete füst - talán valahol gumit égettek...
Kaját nem vittünk magunkkal csak egy kis vizet, de Sümec hátizsákja rejtegetett egy üveg finom félédes Tokajit úgyhogy a vályúnál megtörtént az itatás is.



Nekem nagy kedvem lett volna felmenni a Szarkakő tetejére, de demokratikusan megtartott nyilvános szavazáson az indítványom megbukott, így az ötletet elvetve, az üres üveget pedig visszatéve a hátizsákba jókedvűen elindultunk haza.

facebook

itt sem jártam ezer esztendeje... és kereken ezer okra hivatkozhatnék, de talán a legfontosabb az ihlet (pontosabban az idő-latest update) hiánya. Pedig annyi minden történik az emberrel akár már egy hét alatt is, de hát mindent nem lehet leírni, inkább meg kell élni.
Az egyik legfontosabb esemény a több mint egy éve tartó párkapcsolat amiben benne leledzek. Ez biztosan döntő hatással volt az eddigi hiányzásokra, mivel már a barátok is felrótták. Pedig alapjában véve semmi nem változott, talán kicsit "lekomolyodtam"...ha jól emlékszem így neveztük valamikor azt az állapotot amikor többet van otthon az ember mint a kocsmában és több időt tölt a barátnőjével mint a barátokkal. Valami ilyesmi van most.
Lejárt még egy Sziget a nyáron, ez már a harmadik zsinórban, azt hiszem rekordot is döntöttem azzal, hogy végig ott voltam és egyetlenegy koncertet sem néztem meg. Legalább megvolt a szokásos franciafickókihúzzaagyufát story..


-higiénikus környezet, kedves lányok vigyáznak a férfiak tisztaságára-

A fárasztó meló után jól megérdemelt egy hetes nyaralás Zsókával Balatonfüreden és környékén. Lazán egy kis strandolás, bringázás, sétahajókázás, ahogy illik hegyről szakadt embereknek a Magyar Tengeren.


-háttérben Tihany, alattunk a "tenger"-

.....
Született újabb unokaöcsém, Mátyás. Úgy néz ki, hogy újra keresztapa leszek és megint Húsvét környékén, cuki pofa a gyerkőc.


Derzsi Mátyás :)

Na mindegy majd folytatom. Nem lehet pár sorban egy év eseményeit leírni úgy hogy ne maradjanak ki fontos dolgok. Volt itt autóvásár, laptop csere azóta, mínusz kilók a testsúlyból amik már részben vissza is kerültek régi helyükre, átvettem életem első lottó nyereményét (10 RON - mielőtt még bárki irigykedne) lehetne sorolni az eseményeket, de most csak módjával.
Igazából megnéztem "A közösségi háló"-t és azalatt jöttem rá, hogy nekem érdekesebb volt a film mint maga a facebook. Talán ez is az öregedés-komolyodás jele, de nekem túl gyors és átláthatatlan az a fajta kommunikáció és ezt vicces lett volna kiírni a facebook adatlapomra a "Mi jár a fejedben?" részhez