Légy résen!

Ma erős tavaszi fáradtság kerített hatalmába, így elindítottam a Lánchíd Rádiót a számítógépen (milyen jó is, hogy van internet, azt hallgatok amit akarok), és ledőltem szundítani. Régi jó szokásom, hogy ha délután lefekszem pihenni és elindítok valamilyen műsort vagy zenét az alvás ideje alatt is felfogom az elhangzottakat. Ma éppen a magyarországi cserkészmozgalomról, annak a kommunista rezsim alatti nehézségeiről, majd újjászületéséről volt szó. Különösképpen érintett a téma, hiszen a '89-es fordulat után az első romániai magyar kiscserkészek közt voltam.
Ébredés után feltörtek bennem az emlékek és eszembe jutott az első küldetésem, ahogyan tűrtem a csípős hideg márciusi szelet az első '48-as megemlékezésen amikor a Patkóban kopjafát avattak és díszőrséget kellett állnom. 14 éves voltam farmerban és egy szál zöld ingben markoltam egy hosszú faragott botot és nem cseréltem volna senkivel, az Istenért nem mondtam volna meg senkinek mennyire átfagytam.
Szép idők voltak, megtanultunk sátrat állítani, tüzet rakni, tájékozódni, de legfőképp megtanultuk szeretni a természetet, Istent, a Hazát és embertársainkat. Haza alatt természetesen már akkor kicsiben Székelyföldre, nagyban pedig a Kárpát-medencére gondoltunk...
...
Állítólag az idei volt az utóbbi évek legszebb és legméltóságteljesebb márciusi ünnepsége poros kis városunknak, hiszen a hírek szerint a mostanin vettek részt nagyobb számban a lakók és legkevésbé volt politikától átitatott. Biztos, hogy a jó idő is sokat nyomott a latban, az emberek könnyebben mozdultak ki otthonaikból a tavaszt megérezve, de gyanítom, hogy az anyaországi változások (beleértve az újrahonosítást is) megtették a maguk hatását, és az emberek kicsit elkezdenek büszkék lenni magyarságukra.
Sajnálatos, hogy csak értesültem az ünnepség színvonaláról, hangulatáról, és nem tapasztalhattam meg azt személyesen, de minden korábbi gyengécske próbálkozás ellenére nekünk ez a nap még nem hivatalos munkaszüneti nap.
Nem lehettem ott, de kellemes csalódást okoztak az utóhangok.
Eltekintek attól, hogy vajon olasz vagy magyar óriáskokárda volt-e a díszlet fő eleme, és politikusaink meg polgártársaink vajon melyik nemzeti kokárdát használták mivel sokféle érvről olvastam pro és kontra. Ha valaki kitűzi szíve fölé valamelyik változatot az már bőven elég, mert legyen az piros fehér zöld vagy zöld fehér piros biztos mindenki a magyar lobogó színeit látja benne Március 15-dikén. Megnyugtató az, hogy elmaradt a politizálás az ünnepen és marad a remény, hogy talán egyszer az lesz a normális ha mindig közösen tudunk ünnepelni nézetektől függetlenül.
Kellene az egység, hiszen elindulni látszik valami. Éppen ma kezdték meg az alkotmányozást is a Magyar Parlamentben, kíváncsian várom a végleges formát.
Addig is cserkész köszöntéssel csak annyit mondanék:
Jó munkát!