Mozgásban 2 - Egyeskő

A pénteki napra mozgásból csak a futás maradt, de az nagyon jólesett. A 10 kör végén már inkább unalomból mondtam le a további körök megtételéről, de maximálisan elégedett voltam teljesítményemmel és főleg azzal, hogy a térdem nem kezdett vacakolni. Enyhe, éppenséggel fájdalomnak nem nevezhető bizsergést éreztem a jobb lábamban, de nem volt vészes és ez biztató.
Este egy kis sörözés és pálinkázás közben négyesben próbáltuk eldönteni Zsóka, Betti és Sümec társaságában, hogy mi legyen a másnapi program. Felvetődött az Almási-barlang és az Isten-széke mint lehetséges úti cél, de előbbit a rossz útviszonyok, míg utóbbit a korai indulás szükségessége miatt vetettük el. Szóba kerültek a városhoz közeli kirándulóhelyek is, mint a Rez-tető, a Szarkakő vagy Budvár, de végül Betti ötletére bólintottunk rá és eldöntöttük, hogy az Egyeskőhöz megyünk. Így megbeszélve a szombati útvonalat, Zsóka nélkül lementünk Zotyóhoz Cool Head Klan koncertre, és próbáltunk az alkohol mennyiséggel vigyázni, hogy a másnapi túrán ne befolyásolja majd a teljesítőképességünket.
A koncert jó volt, az énekes semmit nem fogyott az utóbbi időben, legalábbis én nem vettem észre rajta, a pia pedig mégiscsak kifogott rajtam mert az időérzékemet elvesztettem és későn kerültem ágyba.
Reggel kb. 4 – 4,5 óra alvás után elég ramaty állapotban ébredtem, de valahogy legyúrtam egy könnyű, inkább gyümölcsökből álló reggelit. Zsóka nem hazudtolta meg női mivoltát, a készülődési ideje talán most még hosszabbra nyúlott ki mint általában szokott (vagy csak az én érzékszerveim voltak ingerlékenyebbek) és megint nem tudtunk pontosan indulni. Néha már meg sem lepődöm ezen, de most valahogy nagyon zavart. Később a benzinkútnál meg is ittam ennek a levét... addig dúltam fúltam magamban míg a bankkártya PIN-kódját háromszor egymás után rosszul ütöttem be és így sikeresen blokkoltam azt. Szerencsére volt nálam annyi készpénz, hogy tudjak fizetni és mehettünk tovább. Csíkban még beadtam egy csomagot egy boltba, majd valamelyik felső-csíki faluban vásároltunk kevés harapnivalót és folytattuk utunkat Balánbányára. Az idő gyönyörű volt, talán túl meleg, de éppen ideális az erdei gyalogtúrához.

A leírások alapján a katolikus templom mögött megtaláltuk a parkolót ahol kiszedtük a szükséges csomagokat az autóból és nekivágtunk a hegynek. Elsőre szinte elmentünk a letérő mellet...könnyebb lett volna az utat követni csak az nem vitt volna fel a hegyre, de szerencsére Betti aki már járt az Egyeskőnél idejében feleszmélt és visszairányított minket a helyes útra. Akkor kezdődött a neheze. Az út folyamatosan felfele vezetett egy erdő borította gerincen, szintkülönbségben 639 m várt ránk a katolikus templomtól a menedékházig, mindez kb. 4,5 km-t jelentett és az útleírás alapján 1,5 óra menetidőt. Mint utólag kiderült pontosak voltak a leírások, szinte percre pontosan 1,5 órát gyalogoltunk felfele a turistajelzéseket követve.

Helyenként az ösvény kikanyarodott teljesen a hegy oldalába remek kilátással kényeztetve minket...

máshol dzsungelszerű aljnövényzeten vezetett keresztül. Az utat jókedvűen tettük meg, a táj szépségének köszönhetően én is hamar megfeledkeztem a bankkártya okozta bosszúságokról és teljesen átadtam magam az út élvezetének. Néha meg-meg álltunk fotózni, a hülyeség folyt ki belőlünk és mire felfogtuk volna, hogy mennyi ideje gyalogolunk meg is érkeztünk a menedékházhoz.

Az épület az egykori sípálya tetején foglal helyet mintha egy zöld nyeregben ülne, festői környezetben a fölé magasodó Egyeskővel.
A felújított menedékház körül elején kevesen de később a nap folyamán egyre többen gyűltek, és mint később lefele megtudtuk az újonnan érkezőktől, annyira zsúfolt volt a hétvége, hogy voltak akik már csak a padláson kaptak szállást.

Az újonnan épült (vagy felújított?) menedékház szomszédságában szürkéllik az egykoron jobb napokat is megért, de mára már csak főzőkonyhává lefokozott régi félgömb formájú menedékhely. Talán piros lehetett fénykorában, hogy a téli hóban arra vetődő turisták könnyen észrevegyék távolról is, most ütött-kopottan füstölög és árnyékot tart a tövében meghúzódó kutyáknak.

Megérkezésünk után első dolgunk a kajálás volt, és mondhatom senkinek sem volt gond az étvágyával, a hegymenet mindenkiből kivett annyit, hogy jóízűen tudjon enni. Sümecnek csalódást okoztunk mert arra számított, hogy szépen odasétálunk a hegyhez, nem kell túrázni, és nyugisan sütögetni fogunk. Ez nem jött össze neki, de így legalább megmaradt a sütésre szánt kolbász és a visszaút végén az autónál volt mit ennünk. Kaja után körbejártuk a környéket, elmentünk egy csorgóhoz feltölteni vízkészleteinket, majd miután csomagjainkat rábíztuk a menedékházasra nekivágtunk a csúcsnak. A szikla derekáig még Zsóka és Sümec is velünk tartott, de attól a ponttól ahol már egy kicsit kellett kínlódni is a feljutásért Bettivel maradtunk csak. Az újonnan felszerelt vastag acélsodronyok kényelmessé tették a feljutást, így teljes biztonságban értünk fel a tengerszint feletti 1608 m-es magasságban levő csúcsra.

Fent egy fém kereszt fogadott magyar nemzeti színű szalaggal ("Zászlók a szélben..." - jutott eszembe a Republic rigmusa), fejem fölött kb. 5 m-re pedig egy holló üdvözölt.

A hazaindulás előtt még megkértünk egy kirándulót, hogy készítsen képet négyünkről, majd nekivágtunk a lejtmenetnek. Óvatosan indultam, féltettem a bal térdemet, de szerencsére csak fél távnál kezdett vacakolni, és az sem volt veszélyes. A végén kicsit már sántítottam, de azt leszámítva, és a hazaúton enyhe napszúrást szenvedő Zsóka rosszullétén kívül épségben hazaértünk.
Tartalmas, aktív nap volt melynek során hárman olyan helyre jutottunk el ahol előtte még nem jártunk. Este egyikünknek sem volt szüksége ringatásra, tagjainkban kellemes fáradtság érzésével megelégedetten térhettünk nyugovóra.

Mozgásban 1

Kettős kaktuszvirágzás koronázta meg az elmúlt hetemet, ugyanis vasárnap este egyszerre virágzott ki két hasonló kaktuszom. Egyikük rózsaszín, a másik fehér virággal és a mellé társuló kellemes illatokkal örvendeztetett meg az akciódús, mozgalmas napok végére.









Nagy eredménynek számít, hogy a városnapokon lefutott 6400 méter után és előtte is hosszú ideig most először sikerült lefutnom a 10 pályakört (4000 m) plusz a bemelegítő minimum egy kör. Ezt a szerdai teljesítményt sikerült megismételnem pénteken is. A kettő közé beékelődő csütörtöki bringázás már csak a hab volt a tortán. Szinte levezetésnek számított, szellemileg és fizikailag is a letekert 45 km amit a Székelyudvarhely - Ócfalva - Kányád - Dálya - Ége - Miklósfalva - Székelyudvarhely útvonalon tettünk meg. Főleg a táj szépsége és nyugalma volt lenyűgöző, jó volt beleszippantani a lassú falusi levegőbe, a zöld dombok illatába, és el-el csípni a székely falvak lakóinak nyers, ám egyszerűségében is ízletes kifejezésmódját.

[kocsma előtti asztalnál, sörös üvegek társaságában:
Férfi: - Hol van az urad?
Nő (sörrel a kezében): - a mezőn végzi a dolgát]

A nyár melege még nem hatott a növényzet zöldjére, szinte tavasziasan friss volt a táj, és jól esett olyan dombokat járni be amelyeken még nem barangoltam. Érdekes párbeszéd alakult ki egy magányos lovas és bringás csoportunk között amikor egy csordajáró úton találkoztunk és érdeklődni próbáltunk, hogy jó irányba tartunk-e ha Miklósfalva felé igyekszünk. Ő úti célunk irányából érkezett felénk és a kötelező köszöntés elmormolása után kb. a következők hangzottak el:

Mi: - Miklósfalváról jön?
Ő: - Nem, Bikafalváról
Mi: - De akkor Miklósfalva irányából...
Ő: - Távolabbról, Bikafalváról
Mi: - Átjött Miklósfalván...
Ő: - Én oda nem megyek be, fölötte jöttem...

erre már nincs mit mondani, ha nem lennénk székelyek nem tudom mit gondoltunk volna, de még így is ledöbbenve álltunk a lovaglásában le sem lassító, minket figyelemre nem méltató fiatalember kommunikációs készségén :D
Egyetlen negatívnak számító jelenség az egész kiruccanásban az volt csak, hogy meg kellett tapasztalnunk mennyire kiöregedett falvak vannak a környékünkön. Égében szerettünk volna meginni egy sört, hogy pótoljuk a ledolgozott kalóriákat és érdeklődtünk egy arra járó traktoristától merre van a kocsma. Elején nem értettük miért húzkodott annyira egyenesen megmondani hol találjuk a legközelebbi kocsmát, majd később jöttünk rá csak, hogy szégyellte bevallani nekünk, hogy falujában nincs italozó, csak a szomszédos Dályában. Azért az már egy szegénységi bizonyítvány ha egy falu nem tud eltartani egy kocsmát...
A városba beérve egy-egy jó sörrel öblögettük le az út porát, és utólag örvendtem annak, hogy nem engedtem az esőfelhők riogatásának és nem hagytam magamat elriasztani az indulástól.

Powered by Ubuntu avagy Totally M$ free since 2011.06.13.

Két és fél éve talán, hogy először megpillantottam, a munkahelyemen futottunk össze. Kellemes volt a megjelenése és kihívó az idegensége. Ránézésre kicsit hasonlított az eddigiekhez, de talán a róla hallottaknak köszönhetően vonzóbbnak láttam, úgy gondoltam több van benne...
Hazavittem. Ismerkedni kezdtünk és megjelentek az első jelek amik igazolták, hogy ő is halandó. Főképp kommunikációs problémái voltak, és lévén, hogy a zökkenőmentes kommunikálás nálam alapkövetelmény, kapcsolatunk rövidtávúnak ítéltetett. Végül durván számolva fél évet voltunk együtt, az elején nagyobb fellángolásokkal, segíteni akartam neki abban, hogy másságát megőrizve egyedi maradjon az egyen-ablakos világban, de később feladtam, és egyre kevesebbet találkoztunk, míg végül teljesen kitöröltem az emlékezetemből. Két év elteltével újra összefutottunk, szemet gyönyörködtetően volt öltözve és rögtön azt mondtam magamnak, újra akarom Őt. kicsit féltem attól, hogy a cifra köntösök egy kényesebb egyéniséget takarnak, tapasztalatom pedig semmit nem gyarapodott az eltelt két év alatt, így nem tudtam előre, sikerül-e majd helytállnom, de az idő engem igazolt, és nem bántam meg, hogy újra szóba álltam vele. Nem éreztem egy csepp lelkifurdalást sem azért, hogy mellőzöm addigi társamat... kicsit amúgy is ráuntam már, nagyon sablonossá vállt mellette az élet. Nem voltak kihívások, ugyanazt a sminket használta naponta...sivárrá kezdett válni együttlétünk...

Lehetne így is írni róla, de igazából a lényeg az, hogy az elmúlt két hét alatt annyira meggyőzött az Ubuntu, hogy ha már Pünkösd másodnapja hivatalos munkaszüneti nap lett, és az égiek nem kedveztek túl jó időjárással akkor rávettem magamat, leborotváltam a Windows 7-et a laptopomról, a lényeges adatokat kimentettem a hordozható winchesteremre, és nekifogtam a gépemen levő, és az utóbbi időben egyre többet használt, Ubuntunak egyeduralmi jogokat adni. Nagy segítségemre volt a magyar Ubuntu közösség, hiszen nem is sejtettem mekkora fába vágtam a fejszémet kezdőként, de a nap végén minden pont úgy működött ahogy azt én elképzeltem.
Meglepő volt mennyire más ezt az operációs rendszert toldozgatni foldozgatni, teljesen működésképtelen állapotból is visszahozni anélkül, hogy újratelepíteném...
Jelenleg tökéletesen kielégíti az itthoni számítógép használattal kapcsolatos igényeimet, kíváncsi vagyok rá milyen nehézségekbe fogok ütközni a közeljövőben és remélem nem fogok arra szorulni, hogy újra winfost rakjak a gépre.
::
egy kis ízelítő a jelenlegi desktopomról:

6400 m lefutva

Végre... túl vagyok életem első komolyabb futóversenyén, már ha komolynak lehet nevezni egy városnapi tömegfutást. Nekem mindenképp nagy kihívás volt, és örvendek, hogy végig tudtam szaladni a 6400 m távot, főleg az előzmények miatt, de azért is mert így utólag nagyon jó érzés.
Az indulás nehezen ment, zsúfolt volt a rajtvonal, és nem akartam bekeveredni a tömegbe, hogy nehogy sérülés történjen a sok apróság miatt. Lazán kocogtam addig amíg a két különböző távon indulók útjai elváltak és meggyérült előttem a tömeg. A rövidtávosok lekanyarodása után vettem észre csak, hogy egész nagy hátrányt szereztem a többi hosszútávoshoz viszonyítva, de szerencsére nem befolyásolt mentálisan a helyzet, és nem kezdtem kapkodva túlerőltetni magam. Próbáltam végig tartani a saját tempómat és ez lassan kezdte meghozni az eredményt, ugyanis kezdtem utolérni az előttem levőket. Kb. a féltávnál tarthattam amikor már nagyon kezdett minden bajom lenni a nagy melegtől. Sajnos a szervezők egyetlen frissítő pontot biztosítottak azt is a rövidtáv felénél ami nekem nagyon messzinek tűnt, nekünk megközelítőleg a versenytáv 3/4-énél lehetett az a pont. Utolértem egy nagyon az enyémmel hasonló tempóban futó férfit, egy ideig követtem 1 m távolságot tartva majd beálltam mellé és váltottunk is pár szót. Kb 500 m után valahonnan kaptam egy kis lendületet és továbbhaladtam újabb versenyzőket érve utol.
Érdekes volt látni a gyerekek futási stílusát. Voltak nagyon fiatalok akik ugyancsak a hosszú távon indultak és többször is megelőztek lóhalálában, de pár méter után meg is álltak levegő után kapkodva.
A frissítő ponthoz érkezve már szilánkosnak éreztem a szájpadlásomat és az egyik pohárból rögtön akartam is kortyolni egy nagyot, de az életet adó nedű cigányútra tévedt, muszáj volt egy pillanatra megállnom, hogy kortyolgatni tudjak az egyhasználatú pohárból. A frissítőpontot elhagyva néhány méter után zsákban gyűjtötték az eldobott poharakat, én az enyémet egyenesen a zsákba dobtam, a másik pohárból pedig felváltva locsolgattam a fejemet és öblögettem a számat. Új erőre kapva ráfordultam az utolsó előtti szakaszra. A hétköznapokban az ember észre sem venné mekkora emelkedők vannak egy-egy útszakaszon, most minden milliméter emelkedőt hatványozottan kezdtem érezni. Innentől már csak olyanokat értem utol akik kimerülten sétáltak. Előttem volt aki futott egy szakaszt gyorsan majd sétált amíg a sarkába nem értem, ezt ismételgetve a célig, ugyanolyan hatékonynak tűnt mint az én beütemezett futásom. Ráfordulva az utolsó egyenesre, mint a korábbi helyeken, itt is kerestem az árnyékos részeket és kicsit még rákapcsoltam a sebességre. A vége 32 p 13 mp lett ami összesítésben a 6400 m-t futó 125 személy közül a 61-dik helyet jelenti.
Zsóka , Kati és Matyi a cél előtt vártak rám és még éppen le tudtak fotózni mielőtt beérkeztem, de nem vettem észre őket annyira koncentráltam az utolsó méterekre.



Annyi tanulságot leszűrtem ebből az első futásomból, hogy a bemelegítésnél hiába, hogy korábban csak a bal térdemben éreztem a fájdalmat, nem szabad elhanyagolni az erősebbik lábat sem. Annyira figyeltem arra, hogy a bal lábamat megfelelően felkészítsem a terhelésre, hogy a jobb egy kicsit elhanyagolódott és a végén meg is éreztem. Szerencsére ez futás közben nem jött ki, csak utólag amikor már pihentetni kezdtem.
Mindent összevetve jó volt, és annak tükrében, hogy menyi időt (nem) szántam a felkészülésre, maximálisan meg is vagyok elégedve az elért eredménnyel.
A pólón a feliratot megbámulták páran és mégiscsak jó döntés volt a hátára is festékszórózni mert a mezőny egyik fele azt a részt is láthatta.

Trianon...

Holnap június 4...

a város vezetése megszervezte a városnapokat, igazi profitorientált szervezés, minden korosztály megtalálja a magának való programot...csak pénze legyen rá.
Az egyetlen nagy mulasztás, hogy megfeledkeztek választott helyi vezetőink a holnapi nap jelentőségéről és nem iktattak be hivatalosan a nagy csinnadrattába megemlékezést ama gyászos napról. Ez ellen tiltakozván, és polgártársaink figyelmét felkeltendő páran (ketten hárman) fehér pólónkra amiben szaladni fogunk felfújtuk fekete festékszóróval a gyászos nap dátumát.



Már csak végig kell szaladnom a 6400 m távot anélkül, hogy a térdem miatt fel kelljen adnom, és bízom abban, hogy legalább pár embernek szemet szúr majd a pólóm hátsó részén is a festékszóró nyoma, nem csak az engem lehagyók fognak visszatekinteni és a mellkasomon bámulni a fekete keretes feliratot.

Nagy kihívás számomra hiszen
- ekkora távot soha nem futottam le egyszerre, talán a seregben, vagy középiskolában anno...
- még frissen él bennem a szombati térdfájdalom ami bármikor kiújulhat
- az utóbbi egy-másfél hónapban egyáltalán nem szaladtam
de mint mondani szokták a tömeges megmozdulásoknál, a részvétel a fontos.

Hargita túra - képekben

- az első pihenő. Később egyre gyakrabban kellett megállnom, és még így sem tudtam megelőzni a térdfájdalmat.


- a jelzés amit követtünk. Egész friss jelzések voltak, szakszerűen fényvisszaverő elemekkel.



- ember és természet okozta fadöntések mindenhol...


- véresen és sárosan...



- de a látvány és az élmény megérte

Hargita túra

Leégett karok és lábak, évek óta nem tapasztalt fáradtság, ITBFS, kb. ezek tették maradandó élménnyé a szombati kerékpártúrát ha leszámítjuk a táj szépségét.
Régi vágyam volt már feljutni kerékpárral a Madarasi Hargitára, de talán okosabb lett volna egy olyan időpontot választani amikor a fizikai tűrőképességem a felső és nem az alsó határokat súrolja.
Előtte való nap szóba került, hogy vágjunk neki a hegynek szombaton, de igazából csak reggel amikor jókedvűen ébredtem akkor kérdeztem rá magamnál, hogy miért is ne most? Gyorsan felhívtam Attilát és bár én ébresztettem fel, rögtön pozitív választ adott.
Nekiálltam előkészíteni a cuccokat amikre szükség lehet az úton, közben megkértem Zsókát főzzön egy nagy tányér laskát nekem amit ráreszelt sajttal be is vágtam mind. Időben elkészültem, beraktam a zsebeimbe pár energiaszeletet megtöltöttem a kulacsomat és a megegyezett 9 órára ott voltam a MOL-nál. Attila már várt rám és indultunk is Ivó felé.
Már az aszfalton is észrevettem a formabeli különbséget a tavalyi szezonhoz viszonyítva, az enyhébb emelkedőkön is nehezebben ment a tekerés mint amire emlékeztem, de gyűlt már bennem az adrenalin, hogy végre feltekerek a hegyre. Kellemes volt, hogy egészen Ivó végéig leaszfaltozták az utat, így csak a konkrét hegymászáshoz kellett kiengednünk egy kis légnyomást a gumijainkból, hogy a köves úton kellemesebb és hatékonyabb legyen a hajtás. Elején még együtt haladtunk felfele de éreztem, hogy úgysem tudnám tartani a lépést, ezért megegyeztünk, hogy a csorgónál találkozunk és Attila előrehaladt a saját tempójában. Először a még 5 km hátralevő távot jelző smiley-nál álltam meg pihenni és éreztem, hogy nem lesz egyszerű. Később több kisebb megállást és gyaloglást beiktattam, főleg mikor már a görcs is kezdte környékezni a lábaimat. A csorgónál tartottunk egy kisebb pihenőt, onnan újra mindenki a saját tempójában folytatta az utat majdnem a végéig ahol Attila bevárt, hogy a Madarasi Menedékházhoz egyszerre érkezzünk. Végig gyönyörű időt kaptunk el, talán lehetett volna hűvösebb, de végre fent voltam és nem számított a hőség. Kis frissítés után ami házicsokiból, kekszből és forrásvízből állt folytattuk utunkat Hargita fürdő felé. Nem volt egy sétagalopp a természet és főleg az ember által okozott fadöntések között elvezető úton a haladás, és biztosan állíthatom, hogy a két Hargita közötti úton többet toltuk a bringákat mint amennyit ültünk a nyergükben. Lelassított az előbb a bal, majd a vége felé már mindkét térdemben jelentkező fájdalom. Nem tudtam mit kezdeni vele, főleg lefele való gyalogláskor minden lépésnél ordítani tudtam volna, de nem volt mit tenni, haladnunk kellett. Az már nyilvánvaló lett, hogy nem Piricskén fogunk leereszkedni hanem az aszfalton ahol kíméletesebb lesz számomra a hazaút. Beérkezve az átjátszó antennák alá egy kisebb dombon megpihentünk, süttettük magunkat a napon, eredeti tervünk az volt hogy majd Hargita-fürdőn ejtjük meg ezt a pihenőt, de emberek között eleget lehetünk még alapon kihasználtuk, hogy max. medve zavarhatja meg sziesztánkat. Innen már nem volt hosszú az út a településig, de a fájdalmaim miatt az idő nagyon ólomlábakon járt.
Beérkezve úgy döntöttünk mégsem hajtunk csak úgy simán át Hargita-fürdőn, inkább megálltunk egy üdítőre. Szerencsétlenül választottunk helyet, frissítőnk fogyasztása alatt ugyanis román gyerekcsapat zavarta hangoskodásával és labdajátékával nyugalmunkat. Amikor egyikük a labdát a kerékpáromnak gurította megtapasztalhattam milyen gyorsan megtanulja a moldvai román kölyök is a magyar nyelvet ha megfelelő hangnemben szólnak rá, ugyanis magyarul (és határozottan) közöltem vele, hogy figyeljen oda a bringámra és mit ad Isten odébb álltak, sőt később csatlakozó társukat is figyelmeztették, hogy a kerékpár felé ne rúgja a játékszert.
Az országútig tartó gurulás idejére magunkra öltöttük melegítőinket mert a hegyen az enyhe szél és a gurulási sebesség nagyon alacsony hőérzetet produkált, de a főútra kiérve már feleslegessé váltak ezek és újra a zsebekben illetve táskákban landoltak. Már csak egy nagy kérdés várt válaszra, hogyan bírják ki térdeim a kisebb emelkedőkkel is tarkított durván 40 km-es szakaszt. Elején nehezen ment, próbáltam pihentetni, főleg a bal lábamat, de időközben rájöttem, hogy jobb ha folyahttp://www.blogger.com/img/blank.gifmatosan mozgatom, mert ha melegen tartom kevésbé fájdalmas. Ilyen hosszúnak soha nem éreztem a nagy egyenes részeket amiket máskor élvezettel szeltem át, és végre a városba érve is nem tudtam végigtekerni hazáig, muszáj volt egy buszmegállóban megpihennem.
Jóleső zuhanyzás és egy kis lazítás után készülhettem is a BL döntőre. A Thunderben jó társaságban követhettem végig, hogyan nyeri meg egyik kedvencem a legáhítottabb európai foci-serleget, majd a Paddy and the Rats ritmusaira nyakaltuk a sört Zotyó szülinapjának alkalmából..
Mozgalmas nap volt, fárasztó és tartalmas, de komolyan veszélybe helyezte az e szombati városi futáson való részvételemet...