Gouda

Hazaérve a kelet-európai szürkeségbe legkellemesebb emlékem Hollandiából talán Gouda, annak ellenére is, hogy ott töltöttünk a legkevesebb időt, hiszen igazából csak egy pihenő volt a Rotterdam-i óriási hajók és épületek látványa után. Talán éppen ez a kontraszt volt az ami annyira kellemes emlékké emelte.
Ha már a jegyünk 24 órán keresztül bármelyik vonatra érvényes volt úgy döntöttünk kihasználjuk a lehetőséget és a hazaúton (Enschedebe) megszakítjuk a vonatozást és megnézzük Goudát. Én csak annyit tudtam róla, hogy egy bizonyos sajtfajta a nevét viseli, de a vonaton működő wi-fi segítségével hamar megtudtuk, hogy van egy gyönyörű szélmalma is, így már izgatottan vártuk az érkezést. A google mapsnek köszönhetően nagyjából agyamba véstem a malomhoz vezető útvonalat és már meg is érkeztünk a Rotterdamtól mindössze 20 percnyi vonatozásra fekvő gyönyörű városkába .Szépségét a vonatállomástól eltávolodva rögtön a második utcasarok után feltárta.

Hangulatos belvárosát csatorna határolja, rajta vízre épült lakásokkal, múzeumi és használatban levő hajókkal melyeknek többsége ugyancsak szolgál lakás gyanánt is.

Persze elmaradhatatlanok voltak az Enschedeben már megismert mesébe illő kis házikók a betekintést engedő nappalikkal. A hajók, a vízi lakások, a szép házak és a part menti zöldövezet együttesen nagyon elragadó látványt nyújtott.

A látvány, a csend és a nyugalom akaratlanul is kiváltotta azt az érzést az emberben, hogy szívesen elfogadna egy lakást ott a csatorna mellett. Kis kérdezősködés után hamar megtaláltuk a Vörös Oroszlán szélmalmot (Molen de Roode Leeuw) és gyorsan, amíg nem bukott le a nap, körbefotóztuk a helyet.

Leírások alapján ez egy ténylegesen gabonát őrlő malom.
Mivel kevesebb időre volt szükségünk a malomig eljutni mint azt előzetesen gondoltuk, maradék időnket rászántuk a belváros megtekintésére. A központ az Enschedeből már jól ismert hangulatos épületeket tárta elénk. Zárás után lévén, az üzletek előtt csak a szemetes zsákok fogadtak egyébként kihaltak voltak az utcák

csak néhány sajt úszkált komótosan az esti csendben...

Rotterdam

Fárasztó nap volt a mai, és még nincs is vége, hiszen a Rotterdamból hazafele vezető vonatútból hátra van meg egy óra majd kb. 40 perc séta a szállásig, de a fájó lábizmok ellenére is megérte minden perc amit ma eltöltöttünk.
Reggel sikerült a Rotterdamba szóló jegyek árán fejenként 17 eurót spórolnunk, köszönet érte Kingának, hogy felhívta a figyelmünket az akciós két személyes őszi jegyre. Egyszer kellett vonatot váltanunk, Utrechtben, de volt rá bő 8 percünk és megfelelő információnk ahhoz, hogy hamar megoldjuk a továbbutazást. Párszor már megfordult fejünkben hogy talán Hollandiában jobban el lehet igazodni a közlekedésben, még a nyelv ismeretének hiányában is, mint otthon Romániában.
Rotterdamba érkezve a 2,5 órás út és az eddigi séták fáradalmai mind elszálltak amint megpillantottuk  a modern város felhőkarcolóit, és modernül is érdekesen hangulatos utcáit.

Elsétáltunk az Erasmus hídig, ahonnan indul a kikötő-túra, és jegyünk átvétele után türelmetlenül vártuk a beszállást, hogy hajóval bejárhassuk a világ egyik legnagyobb kikötőjét. Érdekes volt látni a konténerek millióit, a rakodó híddarukat,

vagy az éppen javítás alatt álló óceánjárókat és hallani a számokkal tűzdelt információkat a kikötő forgalmáról. Az időjárás kedvező volt, bár szeles és ez a szél a hajón nagyon kivette belőlünk az energiát. A kikötő-túra után átsétáltunk az Erasmus-hídon,

megnéztük a városházát ami azon kevés épületek közé tartozik amik túlélték a világháborút,

majd betévedtünk egy feketék és sárgák által lakott negyedbe ahol KFC-ben töltöttük fel magunkat energiával. Eredeti tervünk az volt, hogy csak este 9-kor indulunk vissza Enschede-be, de annyira fáradtak voltunk és a kikötő meg a felhőkarcolók után már nagyon látnivaló sem maradt számunkra Rotterdamban, így végül úgy döntöttünk, hogy elindulunk hazafelé korábban, de Gouda-ban leszállunk, megnézzük a rendelkezésünkre álló idő alattt a várost majd folytatjuk utunkat a következő vonattal. Jó döntés volt :)

Enschede

'Kezemben a jegyekkel a repülőtéren/
várom, hogy na végre induljon a gépem..."

Azóta már el is indult és meg is érkezett a Wizzair szeptember 10-dikei Marosvásárhely - Dortmund járata, és minden a legnagyobb rendben ment, Attiláék vártak, bementünk Dortmund belvárosába kicsit átvenni a germán terület hangulatát, beiktattunk egy sportüzlet meg piac látogatást és haladtunk tovább a kis Suzukival eredeti úti célunk, Enschede felé. A német-holland határt csak egy tábla jelzi, elvégre Schengeni övezetben vagyunk.
Régi álmom vált valóra azzal, hogy már nem csak a TV képernyőjén keresztül szurkolok a holland válogatottnak úgy, hogy csak annyit tudok róluk, hogy látványos focit játszanak, hanem végre megtapasztalom az életmódjukat is. Halvány sejtésem volt arról, hogy laza nép, hiszen négy év "Szigetelés" után nem lehet nem észrevenni a köztük és a franciák közötti különbségeket, amik egyértelműen minden szinten a hollandok javára pozitív irányú különbségek, de más dolog olvasni vagy hallani róla és megint más dolog szemékyesen megtapasztalni az életvitelüket.
Első, legszembetűnőbb meglepetés az utcára néző óriási ablakú nappalik amiket nem rejt el a járókelők szeme elől függöny vagy redőny, hanem teljes betekintést enged abba a helyiségbe ahol a holland család otthoni tevékenységét folytatja.Mesébe illő kis mézeskalács-házikó jellegű házaik lényűgözőek, főleg miután belülről is megtapasztalhattuk mennyire takarékosan bánnak a rendelkezésükre álló térrel. Lakható, barátságos kis otthonaik vannak.

A kerékpár központú közlekedést nincs is értelme említeni, hiszen köztudott, hogy itt a közlekedésben bringás diktatúra van. Ehhez hozzáfűzni már talán csak a következő fotót lehet. A kerékpáros út melletti kukába kényelmesen beledobható menetközben is a nyeregben elfogyasztott kaja csomagolása.
.................
Ma már kedd van, úton vagyunk Rotterdam felé, a vonaton működő wi-fit használom ki, hogy tartalmasabb legyen az út. Itt valahogy mindenben az ember, a vásárló a legfontosabb és nem a pénz...

Mission failed

Ez is megtörtént, feladtam egy versenyt. Szépíthetem azzal, hogy megomlott a térdem és a fájdalom miatt nem bírtam tovább menni, de ez akkor is egy kudarc marad számomra. Nem az a fajta amivel pszichológushoz kell fordulnom, mert rányomja bélyegét lelkivilágomra, de mindenképpen egy olyan kudarc amin érdemes elgondolkoznom.
Töprengtem azon, hogy a kor számlájára írjam-e a tegnapi sikertelenséget, vagy a felelőtlen, bemelegítés nélküli kemény kezdést okoljam. Mindkettő lényegesen hozzájárult ahhoz, hogy miután megtettem a többiekkel együtt a IX. Hargita Teljesítménytúra 45 km-es távjának első és legszebb 25 km-ét, feladni kényszerüljek a versenyt.
Igazából nem is versenynek fogtuk fel, hanem egy jó oknak arra, hogy kiruccanjunk és olyan helyekre jussunk el ahova máskülönben nem vennénk rá magunkat, hogy kigyalogoljunk. Szépen is indult minden, nem kapkodtuk el a rajtot, fél órával az első induló után startoltunk és bele is húztunk rendesen. Jó szolgálatot tettek a nemrég megvásárolt túrabotok, a hegymenetben nagy segítségemre voltak. Az időjárás tökéletes volt a hegyi túrához, a Hargita gerinccsúcsairól gyönyörű kilátások tették kellemessé túránkat, de sajnos mielőtt a sorrendben utolsó Madarasi csúcsnak kellett volna nekivágni egyre erősebben előjött a lassan már állandó vendéggé váló térdfájdalmam. Nagyon visszafogott a haladásban, én pedig ezáltal visszafogtam társaimat, úgyhogy a Madarasi csúcsról való ereszkedőn, ami egyben a legdurvább ereszkedő volt (legalábbis abban az állapotomban), eldöntöttem, hogy nem folytatom tovább a túrát. Nem lett volna nagy értelme, magam miatt azért mert csak súlyosbítottam volna a sérülésemet, a többiekkel szemben nem lett volna fair, hogy miattam ne haladjanak, a szervezőkkel szemben pedig azért nem mert ha egy nehezen megközelíthető részen kényszerülök abbahagyni akkor csak meggyűjtöm a bajukat. Éppen került egy jó ismerős aki fél óra múlva jött le a hegyről autóval és jutott hely számomra is Szentegyházáig. Fura látványt nyújthattam, főleg a helybélieknek akik nagyon megnéztek a túrafelszerelésben sárosan, de valahogy mégis sikerült 20 perc után egy autóba felkérezkednem ami elvitt a Kalibás-kői rajt-cél pontig. Ott bevártam az órákkal később  érkező társakat és együtt utaztunk haza.
Tartalmas nap volt, vegyes érzelmekkel, siker- és kudarcérzéssel fűszerezve, de összességében nem bántam meg és ha fotók nem is készültek, de olyan látványokban volt részem amik örökre megmaradnak, igazi Hargita tájképek, köddel, fenyvesekkel, irtásokkal, áfonyával és sziklákkal.
A túrabotokat maximálisan kihasználtam, állítólag azt tanúsítja a karjaimban fájó izomláz.