Mission failed

Ez is megtörtént, feladtam egy versenyt. Szépíthetem azzal, hogy megomlott a térdem és a fájdalom miatt nem bírtam tovább menni, de ez akkor is egy kudarc marad számomra. Nem az a fajta amivel pszichológushoz kell fordulnom, mert rányomja bélyegét lelkivilágomra, de mindenképpen egy olyan kudarc amin érdemes elgondolkoznom.
Töprengtem azon, hogy a kor számlájára írjam-e a tegnapi sikertelenséget, vagy a felelőtlen, bemelegítés nélküli kemény kezdést okoljam. Mindkettő lényegesen hozzájárult ahhoz, hogy miután megtettem a többiekkel együtt a IX. Hargita Teljesítménytúra 45 km-es távjának első és legszebb 25 km-ét, feladni kényszerüljek a versenyt.
Igazából nem is versenynek fogtuk fel, hanem egy jó oknak arra, hogy kiruccanjunk és olyan helyekre jussunk el ahova máskülönben nem vennénk rá magunkat, hogy kigyalogoljunk. Szépen is indult minden, nem kapkodtuk el a rajtot, fél órával az első induló után startoltunk és bele is húztunk rendesen. Jó szolgálatot tettek a nemrég megvásárolt túrabotok, a hegymenetben nagy segítségemre voltak. Az időjárás tökéletes volt a hegyi túrához, a Hargita gerinccsúcsairól gyönyörű kilátások tették kellemessé túránkat, de sajnos mielőtt a sorrendben utolsó Madarasi csúcsnak kellett volna nekivágni egyre erősebben előjött a lassan már állandó vendéggé váló térdfájdalmam. Nagyon visszafogott a haladásban, én pedig ezáltal visszafogtam társaimat, úgyhogy a Madarasi csúcsról való ereszkedőn, ami egyben a legdurvább ereszkedő volt (legalábbis abban az állapotomban), eldöntöttem, hogy nem folytatom tovább a túrát. Nem lett volna nagy értelme, magam miatt azért mert csak súlyosbítottam volna a sérülésemet, a többiekkel szemben nem lett volna fair, hogy miattam ne haladjanak, a szervezőkkel szemben pedig azért nem mert ha egy nehezen megközelíthető részen kényszerülök abbahagyni akkor csak meggyűjtöm a bajukat. Éppen került egy jó ismerős aki fél óra múlva jött le a hegyről autóval és jutott hely számomra is Szentegyházáig. Fura látványt nyújthattam, főleg a helybélieknek akik nagyon megnéztek a túrafelszerelésben sárosan, de valahogy mégis sikerült 20 perc után egy autóba felkérezkednem ami elvitt a Kalibás-kői rajt-cél pontig. Ott bevártam az órákkal később  érkező társakat és együtt utaztunk haza.
Tartalmas nap volt, vegyes érzelmekkel, siker- és kudarcérzéssel fűszerezve, de összességében nem bántam meg és ha fotók nem is készültek, de olyan látványokban volt részem amik örökre megmaradnak, igazi Hargita tájképek, köddel, fenyvesekkel, irtásokkal, áfonyával és sziklákkal.
A túrabotokat maximálisan kihasználtam, állítólag azt tanúsítja a karjaimban fájó izomláz.