Mission failed

Ez is megtörtént, feladtam egy versenyt. Szépíthetem azzal, hogy megomlott a térdem és a fájdalom miatt nem bírtam tovább menni, de ez akkor is egy kudarc marad számomra. Nem az a fajta amivel pszichológushoz kell fordulnom, mert rányomja bélyegét lelkivilágomra, de mindenképpen egy olyan kudarc amin érdemes elgondolkoznom.
Töprengtem azon, hogy a kor számlájára írjam-e a tegnapi sikertelenséget, vagy a felelőtlen, bemelegítés nélküli kemény kezdést okoljam. Mindkettő lényegesen hozzájárult ahhoz, hogy miután megtettem a többiekkel együtt a IX. Hargita Teljesítménytúra 45 km-es távjának első és legszebb 25 km-ét, feladni kényszerüljek a versenyt.
Igazából nem is versenynek fogtuk fel, hanem egy jó oknak arra, hogy kiruccanjunk és olyan helyekre jussunk el ahova máskülönben nem vennénk rá magunkat, hogy kigyalogoljunk. Szépen is indult minden, nem kapkodtuk el a rajtot, fél órával az első induló után startoltunk és bele is húztunk rendesen. Jó szolgálatot tettek a nemrég megvásárolt túrabotok, a hegymenetben nagy segítségemre voltak. Az időjárás tökéletes volt a hegyi túrához, a Hargita gerinccsúcsairól gyönyörű kilátások tették kellemessé túránkat, de sajnos mielőtt a sorrendben utolsó Madarasi csúcsnak kellett volna nekivágni egyre erősebben előjött a lassan már állandó vendéggé váló térdfájdalmam. Nagyon visszafogott a haladásban, én pedig ezáltal visszafogtam társaimat, úgyhogy a Madarasi csúcsról való ereszkedőn, ami egyben a legdurvább ereszkedő volt (legalábbis abban az állapotomban), eldöntöttem, hogy nem folytatom tovább a túrát. Nem lett volna nagy értelme, magam miatt azért mert csak súlyosbítottam volna a sérülésemet, a többiekkel szemben nem lett volna fair, hogy miattam ne haladjanak, a szervezőkkel szemben pedig azért nem mert ha egy nehezen megközelíthető részen kényszerülök abbahagyni akkor csak meggyűjtöm a bajukat. Éppen került egy jó ismerős aki fél óra múlva jött le a hegyről autóval és jutott hely számomra is Szentegyházáig. Fura látványt nyújthattam, főleg a helybélieknek akik nagyon megnéztek a túrafelszerelésben sárosan, de valahogy mégis sikerült 20 perc után egy autóba felkérezkednem ami elvitt a Kalibás-kői rajt-cél pontig. Ott bevártam az órákkal később  érkező társakat és együtt utaztunk haza.
Tartalmas nap volt, vegyes érzelmekkel, siker- és kudarcérzéssel fűszerezve, de összességében nem bántam meg és ha fotók nem is készültek, de olyan látványokban volt részem amik örökre megmaradnak, igazi Hargita tájképek, köddel, fenyvesekkel, irtásokkal, áfonyával és sziklákkal.
A túrabotokat maximálisan kihasználtam, állítólag azt tanúsítja a karjaimban fájó izomláz.

Szereda

Valamikor úgy gondoltam, hogy minden említésre méltó megmozdulásról fogok írni pár sort, de mostanában ez valahogy mégis elmaradt, pedig a Moldoveanu meghódítása is többet érdemelne egy fotónál, na meg az idei első Homoródra megtett bringázásom is megérne egy külön posztot.
Tegnap reggel ébredés után gyorsan eldöntöttem, hogy áttekerek Csíkszeredába hiszen az idén még nem tettem meg azt a távot bringával, az előző évek pedig enélkül nem teltek el, volt úgy hogy többször is megizzadtam a Hargitát aszfalton. Mielőtt teljesen elkészültem volna a csomagolással (szélmellény, pumpa, defektjavító szett) még rápillantottam a számítógépre és látva, hogy Attila online van rákérdeztem lenne-e kedve velem tartani. Válasza nem volt teljesen meggyőző, lévén, hogy neki unalmasnak tűnt az, hogy aszfalton be Csíkba majd ugyanúgy vissza, így rövid alkudozás után belementem, hogy menjünk fel Hargita-fürdőre, Piricskénél visszaereszkedünk az aszfaltútra és úgy megyünk be Csíkba. Így is tettünk. Fotók nem készültek az úton, de a táj lenyügözően szép volt, az időjárás tökéletes... lett volna ha nem ellenszélben kell arrafelé tekerni, de jelenlegi fizikai felkészültségemhez képest így is jó időt mentünk, főleg hazafelé. A Hargita-fürdői kitérő eléggé megviselt, de élvezet volt a köves technikás ereszkedés a Piricske-i úton. Mindent kirázott belőlünk az az út, utána szinte felüdülésnek számított az aszfalton való begurulás több mint 10 km-en keresztül Szeredába. Gyors pizzázás egy-egy sör társaságában a ledolgozott kalóriák pótlására és indultunk is vissza. Hazafele a kerékpáron eltöltött idő Attila mérése szerint 2h 07m volt ami nem is olyan rossz. A legjobb formámban is csak pár perccel tudtam ennél hamarabb hazaérkezni a korábbi években. Lenne még mit fejlődni a szombati Hargita teljesítmény túrára, de bízom abban, hogy a frissen vásárolt túrabotok amiknek megvételéről a Moldoveanu győzőtt meg, elég nagy segítségemre lesznek abban, hogy a térdem ne adja fel a 45 km-es gyalogtúra alatt a harcot.

Románia tetején

2011.07.10.