2011. jún. 3.

Hargita túra

Leégett karok és lábak, évek óta nem tapasztalt fáradtság, ITBFS, kb. ezek tették maradandó élménnyé a szombati kerékpártúrát ha leszámítjuk a táj szépségét.
Régi vágyam volt már feljutni kerékpárral a Madarasi Hargitára, de talán okosabb lett volna egy olyan időpontot választani amikor a fizikai tűrőképességem a felső és nem az alsó határokat súrolja.
Előtte való nap szóba került, hogy vágjunk neki a hegynek szombaton, de igazából csak reggel amikor jókedvűen ébredtem akkor kérdeztem rá magamnál, hogy miért is ne most? Gyorsan felhívtam Attilát és bár én ébresztettem fel, rögtön pozitív választ adott.
Nekiálltam előkészíteni a cuccokat amikre szükség lehet az úton, közben megkértem Zsókát főzzön egy nagy tányér laskát nekem amit ráreszelt sajttal be is vágtam mind. Időben elkészültem, beraktam a zsebeimbe pár energiaszeletet megtöltöttem a kulacsomat és a megegyezett 9 órára ott voltam a MOL-nál. Attila már várt rám és indultunk is Ivó felé.
Már az aszfalton is észrevettem a formabeli különbséget a tavalyi szezonhoz viszonyítva, az enyhébb emelkedőkön is nehezebben ment a tekerés mint amire emlékeztem, de gyűlt már bennem az adrenalin, hogy végre feltekerek a hegyre. Kellemes volt, hogy egészen Ivó végéig leaszfaltozták az utat, így csak a konkrét hegymászáshoz kellett kiengednünk egy kis légnyomást a gumijainkból, hogy a köves úton kellemesebb és hatékonyabb legyen a hajtás. Elején még együtt haladtunk felfele de éreztem, hogy úgysem tudnám tartani a lépést, ezért megegyeztünk, hogy a csorgónál találkozunk és Attila előrehaladt a saját tempójában. Először a még 5 km hátralevő távot jelző smiley-nál álltam meg pihenni és éreztem, hogy nem lesz egyszerű. Később több kisebb megállást és gyaloglást beiktattam, főleg mikor már a görcs is kezdte környékezni a lábaimat. A csorgónál tartottunk egy kisebb pihenőt, onnan újra mindenki a saját tempójában folytatta az utat majdnem a végéig ahol Attila bevárt, hogy a Madarasi Menedékházhoz egyszerre érkezzünk. Végig gyönyörű időt kaptunk el, talán lehetett volna hűvösebb, de végre fent voltam és nem számított a hőség. Kis frissítés után ami házicsokiból, kekszből és forrásvízből állt folytattuk utunkat Hargita fürdő felé. Nem volt egy sétagalopp a természet és főleg az ember által okozott fadöntések között elvezető úton a haladás, és biztosan állíthatom, hogy a két Hargita közötti úton többet toltuk a bringákat mint amennyit ültünk a nyergükben. Lelassított az előbb a bal, majd a vége felé már mindkét térdemben jelentkező fájdalom. Nem tudtam mit kezdeni vele, főleg lefele való gyalogláskor minden lépésnél ordítani tudtam volna, de nem volt mit tenni, haladnunk kellett. Az már nyilvánvaló lett, hogy nem Piricskén fogunk leereszkedni hanem az aszfalton ahol kíméletesebb lesz számomra a hazaút. Beérkezve az átjátszó antennák alá egy kisebb dombon megpihentünk, süttettük magunkat a napon, eredeti tervünk az volt hogy majd Hargita-fürdőn ejtjük meg ezt a pihenőt, de emberek között eleget lehetünk még alapon kihasználtuk, hogy max. medve zavarhatja meg sziesztánkat. Innen már nem volt hosszú az út a településig, de a fájdalmaim miatt az idő nagyon ólomlábakon járt.
Beérkezve úgy döntöttünk mégsem hajtunk csak úgy simán át Hargita-fürdőn, inkább megálltunk egy üdítőre. Szerencsétlenül választottunk helyet, frissítőnk fogyasztása alatt ugyanis román gyerekcsapat zavarta hangoskodásával és labdajátékával nyugalmunkat. Amikor egyikük a labdát a kerékpáromnak gurította megtapasztalhattam milyen gyorsan megtanulja a moldvai román kölyök is a magyar nyelvet ha megfelelő hangnemben szólnak rá, ugyanis magyarul (és határozottan) közöltem vele, hogy figyeljen oda a bringámra és mit ad Isten odébb álltak, sőt később csatlakozó társukat is figyelmeztették, hogy a kerékpár felé ne rúgja a játékszert.
Az országútig tartó gurulás idejére magunkra öltöttük melegítőinket mert a hegyen az enyhe szél és a gurulási sebesség nagyon alacsony hőérzetet produkált, de a főútra kiérve már feleslegessé váltak ezek és újra a zsebekben illetve táskákban landoltak. Már csak egy nagy kérdés várt válaszra, hogyan bírják ki térdeim a kisebb emelkedőkkel is tarkított durván 40 km-es szakaszt. Elején nehezen ment, próbáltam pihentetni, főleg a bal lábamat, de időközben rájöttem, hogy jobb ha folyahttp://www.blogger.com/img/blank.gifmatosan mozgatom, mert ha melegen tartom kevésbé fájdalmas. Ilyen hosszúnak soha nem éreztem a nagy egyenes részeket amiket máskor élvezettel szeltem át, és végre a városba érve is nem tudtam végigtekerni hazáig, muszáj volt egy buszmegállóban megpihennem.
Jóleső zuhanyzás és egy kis lazítás után készülhettem is a BL döntőre. A Thunderben jó társaságban követhettem végig, hogyan nyeri meg egyik kedvencem a legáhítottabb európai foci-serleget, majd a Paddy and the Rats ritmusaira nyakaltuk a sört Zotyó szülinapjának alkalmából..
Mozgalmas nap volt, fárasztó és tartalmas, de komolyan veszélybe helyezte az e szombati városi futáson való részvételemet...

2011. márc. 22.

Légy résen!

Ma erős tavaszi fáradtság kerített hatalmába, így elindítottam a Lánchíd Rádiót a számítógépen (milyen jó is, hogy van internet, azt hallgatok amit akarok), és ledőltem szundítani. Régi jó szokásom, hogy ha délután lefekszem pihenni és elindítok valamilyen műsort vagy zenét az alvás ideje alatt is felfogom az elhangzottakat. Ma éppen a magyarországi cserkészmozgalomról, annak a kommunista rezsim alatti nehézségeiről, majd újjászületéséről volt szó. Különösképpen érintett a téma, hiszen a '89-es fordulat után az első romániai magyar kiscserkészek közt voltam.
Ébredés után feltörtek bennem az emlékek és eszembe jutott az első küldetésem, ahogyan tűrtem a csípős hideg márciusi szelet az első '48-as megemlékezésen amikor a Patkóban kopjafát avattak és díszőrséget kellett állnom. 14 éves voltam farmerban és egy szál zöld ingben markoltam egy hosszú faragott botot és nem cseréltem volna senkivel, az Istenért nem mondtam volna meg senkinek mennyire átfagytam.
Szép idők voltak, megtanultunk sátrat állítani, tüzet rakni, tájékozódni, de legfőképp megtanultuk szeretni a természetet, Istent, a Hazát és embertársainkat. Haza alatt természetesen már akkor kicsiben Székelyföldre, nagyban pedig a Kárpát-medencére gondoltunk...
...
Állítólag az idei volt az utóbbi évek legszebb és legméltóságteljesebb márciusi ünnepsége poros kis városunknak, hiszen a hírek szerint a mostanin vettek részt nagyobb számban a lakók és legkevésbé volt politikától átitatott. Biztos, hogy a jó idő is sokat nyomott a latban, az emberek könnyebben mozdultak ki otthonaikból a tavaszt megérezve, de gyanítom, hogy az anyaországi változások (beleértve az újrahonosítást is) megtették a maguk hatását, és az emberek kicsit elkezdenek büszkék lenni magyarságukra.
Sajnálatos, hogy csak értesültem az ünnepség színvonaláról, hangulatáról, és nem tapasztalhattam meg azt személyesen, de minden korábbi gyengécske próbálkozás ellenére nekünk ez a nap még nem hivatalos munkaszüneti nap.
Nem lehettem ott, de kellemes csalódást okoztak az utóhangok.
Eltekintek attól, hogy vajon olasz vagy magyar óriáskokárda volt-e a díszlet fő eleme, és politikusaink meg polgártársaink vajon melyik nemzeti kokárdát használták mivel sokféle érvről olvastam pro és kontra. Ha valaki kitűzi szíve fölé valamelyik változatot az már bőven elég, mert legyen az piros fehér zöld vagy zöld fehér piros biztos mindenki a magyar lobogó színeit látja benne Március 15-dikén. Megnyugtató az, hogy elmaradt a politizálás az ünnepen és marad a remény, hogy talán egyszer az lesz a normális ha mindig közösen tudunk ünnepelni nézetektől függetlenül.
Kellene az egység, hiszen elindulni látszik valami. Éppen ma kezdték meg az alkotmányozást is a Magyar Parlamentben, kíváncsian várom a végleges formát.
Addig is cserkész köszöntéssel csak annyit mondanék:
Jó munkát!

2011. márc. 14.

Hereafter

Amúgy is a Japánt sújtó katasztrófával kapcsolatos információk azok amiket leginkább keresek minden médiában az utóbbi napokban, így könnyű volt belebotlanom abba a hírbe mely szerint Japánban leállították a Hereafter vetítéseit. Gyorsan meg is néztem a filmet és nem bántam meg, reklámnak is jó volt a tiltás, bár jobb szerettem volna ha nem így akadok rá... nem tudom honnan ez a nagy szimpátia részemről a japánok iránt, de valahányszor az őket ért szerencsétlenségre gondolok mély együttérzés tölt el. Ez már csak azért is érdekes mert a korábbi szökőár ami 2004-ben főleg Indonéziát érintette igazából csak szörnyülködést váltott ki belőlem, megdöbbenést a természet hatalmas ereje láttán. Rossz vagyok vagy sem, amiért nem egyformán sajnáltam a két hasonló katasztrófa áldozatait? Nem tudom.
Van a film elején egy kis rész amelyben szökőár tombol a városban, holtakat és romokat hagyva maga után. Ez az a rész amire hivatkozva a japán hatóságok megtiltották a film további vetítéseit. Részben érthető, bár ebben az esetben is beigazolódott az, hogy filmekben sincsenek olyan durva helyzetek mint amilyenekkel a való életben kerülhetünk szembe. A napokban minden felvételt megnéztem ami a katasztrófáról készült és az interneten fellelhető és sajnos mindegyik messze durvább annál mint amivel a filmben találkozni lehet...
Nem a természeti katasztrófa a központi téma hanem a halálközeli élményeket, a halál utáni létezés kérdéseit járja körbe a film, és be kell vallanom pozitívan csalódtam a rendező Clint Eastwoodban. Persze ízlések és pofonok, biztos van akinek nem jön be ez a műfaj.