Mission failed

Ez is megtörtént, feladtam egy versenyt. Szépíthetem azzal, hogy megomlott a térdem és a fájdalom miatt nem bírtam tovább menni, de ez akkor is egy kudarc marad számomra. Nem az a fajta amivel pszichológushoz kell fordulnom, mert rányomja bélyegét lelkivilágomra, de mindenképpen egy olyan kudarc amin érdemes elgondolkoznom.
Töprengtem azon, hogy a kor számlájára írjam-e a tegnapi sikertelenséget, vagy a felelőtlen, bemelegítés nélküli kemény kezdést okoljam. Mindkettő lényegesen hozzájárult ahhoz, hogy miután megtettem a többiekkel együtt a IX. Hargita Teljesítménytúra 45 km-es távjának első és legszebb 25 km-ét, feladni kényszerüljek a versenyt.
Igazából nem is versenynek fogtuk fel, hanem egy jó oknak arra, hogy kiruccanjunk és olyan helyekre jussunk el ahova máskülönben nem vennénk rá magunkat, hogy kigyalogoljunk. Szépen is indult minden, nem kapkodtuk el a rajtot, fél órával az első induló után startoltunk és bele is húztunk rendesen. Jó szolgálatot tettek a nemrég megvásárolt túrabotok, a hegymenetben nagy segítségemre voltak. Az időjárás tökéletes volt a hegyi túrához, a Hargita gerinccsúcsairól gyönyörű kilátások tették kellemessé túránkat, de sajnos mielőtt a sorrendben utolsó Madarasi csúcsnak kellett volna nekivágni egyre erősebben előjött a lassan már állandó vendéggé váló térdfájdalmam. Nagyon visszafogott a haladásban, én pedig ezáltal visszafogtam társaimat, úgyhogy a Madarasi csúcsról való ereszkedőn, ami egyben a legdurvább ereszkedő volt (legalábbis abban az állapotomban), eldöntöttem, hogy nem folytatom tovább a túrát. Nem lett volna nagy értelme, magam miatt azért mert csak súlyosbítottam volna a sérülésemet, a többiekkel szemben nem lett volna fair, hogy miattam ne haladjanak, a szervezőkkel szemben pedig azért nem mert ha egy nehezen megközelíthető részen kényszerülök abbahagyni akkor csak meggyűjtöm a bajukat. Éppen került egy jó ismerős aki fél óra múlva jött le a hegyről autóval és jutott hely számomra is Szentegyházáig. Fura látványt nyújthattam, főleg a helybélieknek akik nagyon megnéztek a túrafelszerelésben sárosan, de valahogy mégis sikerült 20 perc után egy autóba felkérezkednem ami elvitt a Kalibás-kői rajt-cél pontig. Ott bevártam az órákkal később  érkező társakat és együtt utaztunk haza.
Tartalmas nap volt, vegyes érzelmekkel, siker- és kudarcérzéssel fűszerezve, de összességében nem bántam meg és ha fotók nem is készültek, de olyan látványokban volt részem amik örökre megmaradnak, igazi Hargita tájképek, köddel, fenyvesekkel, irtásokkal, áfonyával és sziklákkal.
A túrabotokat maximálisan kihasználtam, állítólag azt tanúsítja a karjaimban fájó izomláz.

Mozgásban 1

Kettős kaktuszvirágzás koronázta meg az elmúlt hetemet, ugyanis vasárnap este egyszerre virágzott ki két hasonló kaktuszom. Egyikük rózsaszín, a másik fehér virággal és a mellé társuló kellemes illatokkal örvendeztetett meg az akciódús, mozgalmas napok végére.









Nagy eredménynek számít, hogy a városnapokon lefutott 6400 méter után és előtte is hosszú ideig most először sikerült lefutnom a 10 pályakört (4000 m) plusz a bemelegítő minimum egy kör. Ezt a szerdai teljesítményt sikerült megismételnem pénteken is. A kettő közé beékelődő csütörtöki bringázás már csak a hab volt a tortán. Szinte levezetésnek számított, szellemileg és fizikailag is a letekert 45 km amit a Székelyudvarhely - Ócfalva - Kányád - Dálya - Ége - Miklósfalva - Székelyudvarhely útvonalon tettünk meg. Főleg a táj szépsége és nyugalma volt lenyűgöző, jó volt beleszippantani a lassú falusi levegőbe, a zöld dombok illatába, és el-el csípni a székely falvak lakóinak nyers, ám egyszerűségében is ízletes kifejezésmódját.

[kocsma előtti asztalnál, sörös üvegek társaságában:
Férfi: - Hol van az urad?
Nő (sörrel a kezében): - a mezőn végzi a dolgát]

A nyár melege még nem hatott a növényzet zöldjére, szinte tavasziasan friss volt a táj, és jól esett olyan dombokat járni be amelyeken még nem barangoltam. Érdekes párbeszéd alakult ki egy magányos lovas és bringás csoportunk között amikor egy csordajáró úton találkoztunk és érdeklődni próbáltunk, hogy jó irányba tartunk-e ha Miklósfalva felé igyekszünk. Ő úti célunk irányából érkezett felénk és a kötelező köszöntés elmormolása után kb. a következők hangzottak el:

Mi: - Miklósfalváról jön?
Ő: - Nem, Bikafalváról
Mi: - De akkor Miklósfalva irányából...
Ő: - Távolabbról, Bikafalváról
Mi: - Átjött Miklósfalván...
Ő: - Én oda nem megyek be, fölötte jöttem...

erre már nincs mit mondani, ha nem lennénk székelyek nem tudom mit gondoltunk volna, de még így is ledöbbenve álltunk a lovaglásában le sem lassító, minket figyelemre nem méltató fiatalember kommunikációs készségén :D
Egyetlen negatívnak számító jelenség az egész kiruccanásban az volt csak, hogy meg kellett tapasztalnunk mennyire kiöregedett falvak vannak a környékünkön. Égében szerettünk volna meginni egy sört, hogy pótoljuk a ledolgozott kalóriákat és érdeklődtünk egy arra járó traktoristától merre van a kocsma. Elején nem értettük miért húzkodott annyira egyenesen megmondani hol találjuk a legközelebbi kocsmát, majd később jöttünk rá csak, hogy szégyellte bevallani nekünk, hogy falujában nincs italozó, csak a szomszédos Dályában. Azért az már egy szegénységi bizonyítvány ha egy falu nem tud eltartani egy kocsmát...
A városba beérve egy-egy jó sörrel öblögettük le az út porát, és utólag örvendtem annak, hogy nem engedtem az esőfelhők riogatásának és nem hagytam magamat elriasztani az indulástól.

Légy résen!

Ma erős tavaszi fáradtság kerített hatalmába, így elindítottam a Lánchíd Rádiót a számítógépen (milyen jó is, hogy van internet, azt hallgatok amit akarok), és ledőltem szundítani. Régi jó szokásom, hogy ha délután lefekszem pihenni és elindítok valamilyen műsort vagy zenét az alvás ideje alatt is felfogom az elhangzottakat. Ma éppen a magyarországi cserkészmozgalomról, annak a kommunista rezsim alatti nehézségeiről, majd újjászületéséről volt szó. Különösképpen érintett a téma, hiszen a '89-es fordulat után az első romániai magyar kiscserkészek közt voltam.
Ébredés után feltörtek bennem az emlékek és eszembe jutott az első küldetésem, ahogyan tűrtem a csípős hideg márciusi szelet az első '48-as megemlékezésen amikor a Patkóban kopjafát avattak és díszőrséget kellett állnom. 14 éves voltam farmerban és egy szál zöld ingben markoltam egy hosszú faragott botot és nem cseréltem volna senkivel, az Istenért nem mondtam volna meg senkinek mennyire átfagytam.
Szép idők voltak, megtanultunk sátrat állítani, tüzet rakni, tájékozódni, de legfőképp megtanultuk szeretni a természetet, Istent, a Hazát és embertársainkat. Haza alatt természetesen már akkor kicsiben Székelyföldre, nagyban pedig a Kárpát-medencére gondoltunk...
...
Állítólag az idei volt az utóbbi évek legszebb és legméltóságteljesebb márciusi ünnepsége poros kis városunknak, hiszen a hírek szerint a mostanin vettek részt nagyobb számban a lakók és legkevésbé volt politikától átitatott. Biztos, hogy a jó idő is sokat nyomott a latban, az emberek könnyebben mozdultak ki otthonaikból a tavaszt megérezve, de gyanítom, hogy az anyaországi változások (beleértve az újrahonosítást is) megtették a maguk hatását, és az emberek kicsit elkezdenek büszkék lenni magyarságukra.
Sajnálatos, hogy csak értesültem az ünnepség színvonaláról, hangulatáról, és nem tapasztalhattam meg azt személyesen, de minden korábbi gyengécske próbálkozás ellenére nekünk ez a nap még nem hivatalos munkaszüneti nap.
Nem lehettem ott, de kellemes csalódást okoztak az utóhangok.
Eltekintek attól, hogy vajon olasz vagy magyar óriáskokárda volt-e a díszlet fő eleme, és politikusaink meg polgártársaink vajon melyik nemzeti kokárdát használták mivel sokféle érvről olvastam pro és kontra. Ha valaki kitűzi szíve fölé valamelyik változatot az már bőven elég, mert legyen az piros fehér zöld vagy zöld fehér piros biztos mindenki a magyar lobogó színeit látja benne Március 15-dikén. Megnyugtató az, hogy elmaradt a politizálás az ünnepen és marad a remény, hogy talán egyszer az lesz a normális ha mindig közösen tudunk ünnepelni nézetektől függetlenül.
Kellene az egység, hiszen elindulni látszik valami. Éppen ma kezdték meg az alkotmányozást is a Magyar Parlamentben, kíváncsian várom a végleges formát.
Addig is cserkész köszöntéssel csak annyit mondanék:
Jó munkát!

tárgyak

akárhányszor rendet rakok valamelyik szekrényemben, vagy a számítógépen lévő könyvtárakban, kivétel nélkül minden alkalommal kerül olyan egykoron fontosnak hitt ruhadarab, csecsebecse, alkatrész, könyvtár vagy állomány ami mára már üressé vált tartalmilag és könnyű szívvel kidobható. Szeretünk ragaszkodni tárgyakhoz, félretesszük őket, de igazából csak az emlékek a fontosak amik hozzájuk fűződnek...mégis ...milyen élmény az aminek szüksége van arra, hogy egy tárgy emlékeztessen rá? Muszáj egyáltalán emlékeznünk mindenre? Nem elég nekünk az ha megéltük az élményt? Utólag úgy is mindig vagy szebb vagy kellemetlenebb képünk lesz róla.
................................
Körbevesszük magunkat lakással, autóval, apróságokkal ki-ki lehetősége és igénye szerint, és miközben azt hisszük, hogy ezektől többek vagyunk, éppen ellenkezőleg...egyre kevesebbek leszünk. Elveszünk az időben amit rájuk szánunk, a fenntartásukhoz szükséges anyagiak élőteremtésének harcában, és közben elfelejtünk élni, magunkkal is törődni egy keveset, néha megállni és felnézni az égre, észrevenni a természet változásait, rámosolyogni az emberekre ...nem az idő telik gyorsabban, a 24 óra évekkel ezelőtt is 24 óra volt...mi élünk gyorsabban és elrohanunk saját életünk mellett miközben azt mormoljuk: Hogy rohan az idő...

emlékek

a mostanában megszokott esti filmnézés helyett könyvtáramra szántam egy kis időt. Leporolgattam könyveim, újra elrendeztem a polcon egy általam megszabott új rend szerint...talán csak azért, hogy valami változzon, talán azért mert valami változik...
Nem volt sok dolgom, mostanában ritkán vásárolok könyvet és talán annál is ritkábban olvasok, de jó volt köztük lennem, szerre kézbe venni őket...volt amelyiket már tapintásra megismertem, de akadt olyan is közöttük amire csak rácsodálkoztam, hogy megvan nekem.
szeretem a könyveket...van egy mélységes intelligencia bennük, abban a csendbennmaradásban a rengeteg információ birtokában...nem fecsegnek, csak annak adják át ismereteiket aki igényli azt.
Ma mégis nem a könyvekben leltem legnagyobb örömöm, hanem a rendezgetés "melléktermékeiben". Előkerültek rég elfeledett fotók, el nem feledett szerelmek, egy rockmaraton plakátja még '99-ből, egy képeslap Costinesti-ről, egy vörös hajfürt, egy bérlet a VI. Homoródi diáktáborra női névre kiállítva, pár régebbi fotóalbum bulis képekkel, kicsengetési kártyák, kirándulások pillanatképei.
Kint esik az eső...jó idő az emlékezésre