Mission failed

Ez is megtörtént, feladtam egy versenyt. Szépíthetem azzal, hogy megomlott a térdem és a fájdalom miatt nem bírtam tovább menni, de ez akkor is egy kudarc marad számomra. Nem az a fajta amivel pszichológushoz kell fordulnom, mert rányomja bélyegét lelkivilágomra, de mindenképpen egy olyan kudarc amin érdemes elgondolkoznom.
Töprengtem azon, hogy a kor számlájára írjam-e a tegnapi sikertelenséget, vagy a felelőtlen, bemelegítés nélküli kemény kezdést okoljam. Mindkettő lényegesen hozzájárult ahhoz, hogy miután megtettem a többiekkel együtt a IX. Hargita Teljesítménytúra 45 km-es távjának első és legszebb 25 km-ét, feladni kényszerüljek a versenyt.
Igazából nem is versenynek fogtuk fel, hanem egy jó oknak arra, hogy kiruccanjunk és olyan helyekre jussunk el ahova máskülönben nem vennénk rá magunkat, hogy kigyalogoljunk. Szépen is indult minden, nem kapkodtuk el a rajtot, fél órával az első induló után startoltunk és bele is húztunk rendesen. Jó szolgálatot tettek a nemrég megvásárolt túrabotok, a hegymenetben nagy segítségemre voltak. Az időjárás tökéletes volt a hegyi túrához, a Hargita gerinccsúcsairól gyönyörű kilátások tették kellemessé túránkat, de sajnos mielőtt a sorrendben utolsó Madarasi csúcsnak kellett volna nekivágni egyre erősebben előjött a lassan már állandó vendéggé váló térdfájdalmam. Nagyon visszafogott a haladásban, én pedig ezáltal visszafogtam társaimat, úgyhogy a Madarasi csúcsról való ereszkedőn, ami egyben a legdurvább ereszkedő volt (legalábbis abban az állapotomban), eldöntöttem, hogy nem folytatom tovább a túrát. Nem lett volna nagy értelme, magam miatt azért mert csak súlyosbítottam volna a sérülésemet, a többiekkel szemben nem lett volna fair, hogy miattam ne haladjanak, a szervezőkkel szemben pedig azért nem mert ha egy nehezen megközelíthető részen kényszerülök abbahagyni akkor csak meggyűjtöm a bajukat. Éppen került egy jó ismerős aki fél óra múlva jött le a hegyről autóval és jutott hely számomra is Szentegyházáig. Fura látványt nyújthattam, főleg a helybélieknek akik nagyon megnéztek a túrafelszerelésben sárosan, de valahogy mégis sikerült 20 perc után egy autóba felkérezkednem ami elvitt a Kalibás-kői rajt-cél pontig. Ott bevártam az órákkal később  érkező társakat és együtt utaztunk haza.
Tartalmas nap volt, vegyes érzelmekkel, siker- és kudarcérzéssel fűszerezve, de összességében nem bántam meg és ha fotók nem is készültek, de olyan látványokban volt részem amik örökre megmaradnak, igazi Hargita tájképek, köddel, fenyvesekkel, irtásokkal, áfonyával és sziklákkal.
A túrabotokat maximálisan kihasználtam, állítólag azt tanúsítja a karjaimban fájó izomláz.

Szereda

Valamikor úgy gondoltam, hogy minden említésre méltó megmozdulásról fogok írni pár sort, de mostanában ez valahogy mégis elmaradt, pedig a Moldoveanu meghódítása is többet érdemelne egy fotónál, na meg az idei első Homoródra megtett bringázásom is megérne egy külön posztot.
Tegnap reggel ébredés után gyorsan eldöntöttem, hogy áttekerek Csíkszeredába hiszen az idén még nem tettem meg azt a távot bringával, az előző évek pedig enélkül nem teltek el, volt úgy hogy többször is megizzadtam a Hargitát aszfalton. Mielőtt teljesen elkészültem volna a csomagolással (szélmellény, pumpa, defektjavító szett) még rápillantottam a számítógépre és látva, hogy Attila online van rákérdeztem lenne-e kedve velem tartani. Válasza nem volt teljesen meggyőző, lévén, hogy neki unalmasnak tűnt az, hogy aszfalton be Csíkba majd ugyanúgy vissza, így rövid alkudozás után belementem, hogy menjünk fel Hargita-fürdőre, Piricskénél visszaereszkedünk az aszfaltútra és úgy megyünk be Csíkba. Így is tettünk. Fotók nem készültek az úton, de a táj lenyügözően szép volt, az időjárás tökéletes... lett volna ha nem ellenszélben kell arrafelé tekerni, de jelenlegi fizikai felkészültségemhez képest így is jó időt mentünk, főleg hazafelé. A Hargita-fürdői kitérő eléggé megviselt, de élvezet volt a köves technikás ereszkedés a Piricske-i úton. Mindent kirázott belőlünk az az út, utána szinte felüdülésnek számított az aszfalton való begurulás több mint 10 km-en keresztül Szeredába. Gyors pizzázás egy-egy sör társaságában a ledolgozott kalóriák pótlására és indultunk is vissza. Hazafele a kerékpáron eltöltött idő Attila mérése szerint 2h 07m volt ami nem is olyan rossz. A legjobb formámban is csak pár perccel tudtam ennél hamarabb hazaérkezni a korábbi években. Lenne még mit fejlődni a szombati Hargita teljesítmény túrára, de bízom abban, hogy a frissen vásárolt túrabotok amiknek megvételéről a Moldoveanu győzőtt meg, elég nagy segítségemre lesznek abban, hogy a térdem ne adja fel a 45 km-es gyalogtúra alatt a harcot.

Hargita túra - képekben

- az első pihenő. Később egyre gyakrabban kellett megállnom, és még így sem tudtam megelőzni a térdfájdalmat.


- a jelzés amit követtünk. Egész friss jelzések voltak, szakszerűen fényvisszaverő elemekkel.



- ember és természet okozta fadöntések mindenhol...


- véresen és sárosan...



- de a látvány és az élmény megérte

Hargita túra

Leégett karok és lábak, évek óta nem tapasztalt fáradtság, ITBFS, kb. ezek tették maradandó élménnyé a szombati kerékpártúrát ha leszámítjuk a táj szépségét.
Régi vágyam volt már feljutni kerékpárral a Madarasi Hargitára, de talán okosabb lett volna egy olyan időpontot választani amikor a fizikai tűrőképességem a felső és nem az alsó határokat súrolja.
Előtte való nap szóba került, hogy vágjunk neki a hegynek szombaton, de igazából csak reggel amikor jókedvűen ébredtem akkor kérdeztem rá magamnál, hogy miért is ne most? Gyorsan felhívtam Attilát és bár én ébresztettem fel, rögtön pozitív választ adott.
Nekiálltam előkészíteni a cuccokat amikre szükség lehet az úton, közben megkértem Zsókát főzzön egy nagy tányér laskát nekem amit ráreszelt sajttal be is vágtam mind. Időben elkészültem, beraktam a zsebeimbe pár energiaszeletet megtöltöttem a kulacsomat és a megegyezett 9 órára ott voltam a MOL-nál. Attila már várt rám és indultunk is Ivó felé.
Már az aszfalton is észrevettem a formabeli különbséget a tavalyi szezonhoz viszonyítva, az enyhébb emelkedőkön is nehezebben ment a tekerés mint amire emlékeztem, de gyűlt már bennem az adrenalin, hogy végre feltekerek a hegyre. Kellemes volt, hogy egészen Ivó végéig leaszfaltozták az utat, így csak a konkrét hegymászáshoz kellett kiengednünk egy kis légnyomást a gumijainkból, hogy a köves úton kellemesebb és hatékonyabb legyen a hajtás. Elején még együtt haladtunk felfele de éreztem, hogy úgysem tudnám tartani a lépést, ezért megegyeztünk, hogy a csorgónál találkozunk és Attila előrehaladt a saját tempójában. Először a még 5 km hátralevő távot jelző smiley-nál álltam meg pihenni és éreztem, hogy nem lesz egyszerű. Később több kisebb megállást és gyaloglást beiktattam, főleg mikor már a görcs is kezdte környékezni a lábaimat. A csorgónál tartottunk egy kisebb pihenőt, onnan újra mindenki a saját tempójában folytatta az utat majdnem a végéig ahol Attila bevárt, hogy a Madarasi Menedékházhoz egyszerre érkezzünk. Végig gyönyörű időt kaptunk el, talán lehetett volna hűvösebb, de végre fent voltam és nem számított a hőség. Kis frissítés után ami házicsokiból, kekszből és forrásvízből állt folytattuk utunkat Hargita fürdő felé. Nem volt egy sétagalopp a természet és főleg az ember által okozott fadöntések között elvezető úton a haladás, és biztosan állíthatom, hogy a két Hargita közötti úton többet toltuk a bringákat mint amennyit ültünk a nyergükben. Lelassított az előbb a bal, majd a vége felé már mindkét térdemben jelentkező fájdalom. Nem tudtam mit kezdeni vele, főleg lefele való gyalogláskor minden lépésnél ordítani tudtam volna, de nem volt mit tenni, haladnunk kellett. Az már nyilvánvaló lett, hogy nem Piricskén fogunk leereszkedni hanem az aszfalton ahol kíméletesebb lesz számomra a hazaút. Beérkezve az átjátszó antennák alá egy kisebb dombon megpihentünk, süttettük magunkat a napon, eredeti tervünk az volt hogy majd Hargita-fürdőn ejtjük meg ezt a pihenőt, de emberek között eleget lehetünk még alapon kihasználtuk, hogy max. medve zavarhatja meg sziesztánkat. Innen már nem volt hosszú az út a településig, de a fájdalmaim miatt az idő nagyon ólomlábakon járt.
Beérkezve úgy döntöttünk mégsem hajtunk csak úgy simán át Hargita-fürdőn, inkább megálltunk egy üdítőre. Szerencsétlenül választottunk helyet, frissítőnk fogyasztása alatt ugyanis román gyerekcsapat zavarta hangoskodásával és labdajátékával nyugalmunkat. Amikor egyikük a labdát a kerékpáromnak gurította megtapasztalhattam milyen gyorsan megtanulja a moldvai román kölyök is a magyar nyelvet ha megfelelő hangnemben szólnak rá, ugyanis magyarul (és határozottan) közöltem vele, hogy figyeljen oda a bringámra és mit ad Isten odébb álltak, sőt később csatlakozó társukat is figyelmeztették, hogy a kerékpár felé ne rúgja a játékszert.
Az országútig tartó gurulás idejére magunkra öltöttük melegítőinket mert a hegyen az enyhe szél és a gurulási sebesség nagyon alacsony hőérzetet produkált, de a főútra kiérve már feleslegessé váltak ezek és újra a zsebekben illetve táskákban landoltak. Már csak egy nagy kérdés várt válaszra, hogyan bírják ki térdeim a kisebb emelkedőkkel is tarkított durván 40 km-es szakaszt. Elején nehezen ment, próbáltam pihentetni, főleg a bal lábamat, de időközben rájöttem, hogy jobb ha folyahttp://www.blogger.com/img/blank.gifmatosan mozgatom, mert ha melegen tartom kevésbé fájdalmas. Ilyen hosszúnak soha nem éreztem a nagy egyenes részeket amiket máskor élvezettel szeltem át, és végre a városba érve is nem tudtam végigtekerni hazáig, muszáj volt egy buszmegállóban megpihennem.
Jóleső zuhanyzás és egy kis lazítás után készülhettem is a BL döntőre. A Thunderben jó társaságban követhettem végig, hogyan nyeri meg egyik kedvencem a legáhítottabb európai foci-serleget, majd a Paddy and the Rats ritmusaira nyakaltuk a sört Zotyó szülinapjának alkalmából..
Mozgalmas nap volt, fárasztó és tartalmas, de komolyan veszélybe helyezte az e szombati városi futáson való részvételemet...

Hargita

Havas kiruccanás

Reggel 9-re egyeztük meg a gyülekezőt, ehhez képest fél óra elteltével még híre-hamva sem volt a csapatnak, és az utóbbi enyhe, esős, abszolút nem decemberbe illő napok hangulata sem kecsegtetett sok jóval, de mégis jól esett arra gondolni a szemerkélő esőben, hogy végre kimozdulunk...csak úgy komolyabb cél nélkül.
Végül 43 perc késéssel megérkeztek és felvettek engem is. Irány Varság, megnézzük Lajos félkész nyaralóját.
Lajosnál egy üveg eljegyzési bor még az estéről (második vagy harmadik eljegyzéséről-ki tudja már követni?), nálam a kis flaska tele Unicummal, a hangulattal nagy gond nem lehet az úton. Persze, hogy mindenki Lajost kezdte szívatni minden oldalról, hiszen ő az akit ritkábban látunk és aki a legtöbbet változott mostanában, de a csipkelődés csak emeli a hangulatot és szinte fel sem tűnik, hogy el kezd hullni a hó, miközben megérkezünk a Csorgókő vízeséshez.

A kis vízesés gyönyörű és nemhiába kapta a Csorgókő nevet, hiszen tényleg olyan mintha a nagy kőtömb csorogna alá. Sajnos csak telefonnal készültek róla fotók ám azok nem adják vissza a látványt.
Csorgókőt elhagyva tovább haladunk felfele valahova ahajré Varság egyik végibe Tálas bércre, ahol is Lajosnak megnézzük a készülőben levő kis faházát.

Takaros kis ház lesz majd ha elkészül, egyelőre csak a tetőszerkezet van befejezve egészen amin magyar emberhez illően kettős kereszt feszít.

Jó a fekvése...Lajos szerint Varság közepén van (ez állítólag ha fentről nézzük), de szerintünk inkább a falu végén van mint a kosárfonó háza :D
Miután eleget ugrattuk Lajost a házával, visszaindultunk, hogy legyen időnk feljutni a Madarasi Hargitára is.
Az út felfele még hagyján-hagyján, csak a lefele jövő autókkal volt néha bajunk, de látva a korábbi esők nyomát megfagyva az úton és a folyamatos havazást már sejthettük mi vár ránk a visszaúton.
Fent csípős szél és sűrű havazás fogadott ami hatékonyan tudta siettetni lépteinket a legközelebbi vendéglátó egység felé.

Bent forrónak nem mondható kávéval és egy-egy felessel készítettük fel magunkat a sétára. Az idő semmit nem csendesedett, talán még csípősebben fújt a szél mint érkezésünkkor és már-már vízszintesen vágta szemünkbe a havat, de ha már felmentünk nem hagyhattunk ki egy kis téli sétát. Elindultunk lefele a sípályán, ami helyenként, ahol még nem lepte be a friss hó, inkább jégpályára hasonlított.

Egy ismerős, aki csodálatos piruettel verte földhöz magát,

megmutatta nekünk azt a néhány lovat amit fent tartanak,



majd visszatértünk korábbi melegedő helyünkre és jól megebédeltünk.
A csapat fele állítólag vaddisznópörköltet evett, de ezt teljes bizonyossággal senki sem merte kijelenteni még az elfogyasztása után sem.
A visszaút egy örökkévalóságig tartott, annyira jeges volt a friss hó alatt az úttest, hogy még a csiga tempó ellenére is néha meg-meg csúszott az autó alattunk, de végül minden gond nélkül leértünk, és egy mozgalmas nap élményeivel gazdagabban érkeztünk meg a városba.

Madarasi Hargita