Ez is megtörtént, feladtam egy versenyt. Szépíthetem azzal, hogy megomlott a térdem és a fájdalom miatt nem bírtam tovább menni, de ez akkor is egy kudarc marad számomra. Nem az a fajta amivel pszichológushoz kell fordulnom, mert rányomja bélyegét lelkivilágomra, de mindenképpen egy olyan kudarc amin érdemes elgondolkoznom.
Töprengtem azon, hogy a kor számlájára írjam-e a tegnapi sikertelenséget, vagy a felelőtlen, bemelegítés nélküli kemény kezdést okoljam. Mindkettő lényegesen hozzájárult ahhoz, hogy miután megtettem a többiekkel együtt a IX. Hargita Teljesítménytúra 45 km-es távjának első és legszebb 25 km-ét, feladni kényszerüljek a versenyt.
Igazából nem is versenynek fogtuk fel, hanem egy jó oknak arra, hogy kiruccanjunk és olyan helyekre jussunk el ahova máskülönben nem vennénk rá magunkat, hogy kigyalogoljunk. Szépen is indult minden, nem kapkodtuk el a rajtot, fél órával az első induló után startoltunk és bele is húztunk rendesen. Jó szolgálatot tettek a nemrég megvásárolt túrabotok, a hegymenetben nagy segítségemre voltak. Az időjárás tökéletes volt a hegyi túrához, a Hargita gerinccsúcsairól gyönyörű kilátások tették kellemessé túránkat, de sajnos mielőtt a sorrendben utolsó Madarasi csúcsnak kellett volna nekivágni egyre erősebben előjött a lassan már állandó vendéggé váló térdfájdalmam. Nagyon visszafogott a haladásban, én pedig ezáltal visszafogtam társaimat, úgyhogy a Madarasi csúcsról való ereszkedőn, ami egyben a legdurvább ereszkedő volt (legalábbis abban az állapotomban), eldöntöttem, hogy nem folytatom tovább a túrát. Nem lett volna nagy értelme, magam miatt azért mert csak súlyosbítottam volna a sérülésemet, a többiekkel szemben nem lett volna fair, hogy miattam ne haladjanak, a szervezőkkel szemben pedig azért nem mert ha egy nehezen megközelíthető részen kényszerülök abbahagyni akkor csak meggyűjtöm a bajukat. Éppen került egy jó ismerős aki fél óra múlva jött le a hegyről autóval és jutott hely számomra is Szentegyházáig. Fura látványt nyújthattam, főleg a helybélieknek akik nagyon megnéztek a túrafelszerelésben sárosan, de valahogy mégis sikerült 20 perc után egy autóba felkérezkednem ami elvitt a Kalibás-kői rajt-cél pontig. Ott bevártam az órákkal később érkező társakat és együtt utaztunk haza.
Tartalmas nap volt, vegyes érzelmekkel, siker- és kudarcérzéssel fűszerezve, de összességében nem bántam meg és ha fotók nem is készültek, de olyan látványokban volt részem amik örökre megmaradnak, igazi Hargita tájképek, köddel, fenyvesekkel, irtásokkal, áfonyával és sziklákkal.
A túrabotokat maximálisan kihasználtam, állítólag azt tanúsítja a karjaimban fájó izomláz.
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: sérülés. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: sérülés. Összes bejegyzés megjelenítése
2011. szept. 4.
2011. jún. 4.
6400 m lefutva
Végre... túl vagyok életem első komolyabb futóversenyén, már ha komolynak lehet nevezni egy városnapi tömegfutást. Nekem mindenképp nagy kihívás volt, és örvendek, hogy végig tudtam szaladni a 6400 m távot, főleg az előzmények miatt, de azért is mert így utólag nagyon jó érzés.
Az indulás nehezen ment, zsúfolt volt a rajtvonal, és nem akartam bekeveredni a tömegbe, hogy nehogy sérülés történjen a sok apróság miatt. Lazán kocogtam addig amíg a két különböző távon indulók útjai elváltak és meggyérült előttem a tömeg. A rövidtávosok lekanyarodása után vettem észre csak, hogy egész nagy hátrányt szereztem a többi hosszútávoshoz viszonyítva, de szerencsére nem befolyásolt mentálisan a helyzet, és nem kezdtem kapkodva túlerőltetni magam. Próbáltam végig tartani a saját tempómat és ez lassan kezdte meghozni az eredményt, ugyanis kezdtem utolérni az előttem levőket. Kb. a féltávnál tarthattam amikor már nagyon kezdett minden bajom lenni a nagy melegtől. Sajnos a szervezők egyetlen frissítő pontot biztosítottak azt is a rövidtáv felénél ami nekem nagyon messzinek tűnt, nekünk megközelítőleg a versenytáv 3/4-énél lehetett az a pont. Utolértem egy nagyon az enyémmel hasonló tempóban futó férfit, egy ideig követtem 1 m távolságot tartva majd beálltam mellé és váltottunk is pár szót. Kb 500 m után valahonnan kaptam egy kis lendületet és továbbhaladtam újabb versenyzőket érve utol.
Érdekes volt látni a gyerekek futási stílusát. Voltak nagyon fiatalok akik ugyancsak a hosszú távon indultak és többször is megelőztek lóhalálában, de pár méter után meg is álltak levegő után kapkodva.
A frissítő ponthoz érkezve már szilánkosnak éreztem a szájpadlásomat és az egyik pohárból rögtön akartam is kortyolni egy nagyot, de az életet adó nedű cigányútra tévedt, muszáj volt egy pillanatra megállnom, hogy kortyolgatni tudjak az egyhasználatú pohárból. A frissítőpontot elhagyva néhány méter után zsákban gyűjtötték az eldobott poharakat, én az enyémet egyenesen a zsákba dobtam, a másik pohárból pedig felváltva locsolgattam a fejemet és öblögettem a számat. Új erőre kapva ráfordultam az utolsó előtti szakaszra. A hétköznapokban az ember észre sem venné mekkora emelkedők vannak egy-egy útszakaszon, most minden milliméter emelkedőt hatványozottan kezdtem érezni. Innentől már csak olyanokat értem utol akik kimerülten sétáltak. Előttem volt aki futott egy szakaszt gyorsan majd sétált amíg a sarkába nem értem, ezt ismételgetve a célig, ugyanolyan hatékonynak tűnt mint az én beütemezett futásom. Ráfordulva az utolsó egyenesre, mint a korábbi helyeken, itt is kerestem az árnyékos részeket és kicsit még rákapcsoltam a sebességre. A vége 32 p 13 mp lett ami összesítésben a 6400 m-t futó 125 személy közül a 61-dik helyet jelenti.
Zsóka , Kati és Matyi a cél előtt vártak rám és még éppen le tudtak fotózni mielőtt beérkeztem, de nem vettem észre őket annyira koncentráltam az utolsó méterekre.
Annyi tanulságot leszűrtem ebből az első futásomból, hogy a bemelegítésnél hiába, hogy korábban csak a bal térdemben éreztem a fájdalmat, nem szabad elhanyagolni az erősebbik lábat sem. Annyira figyeltem arra, hogy a bal lábamat megfelelően felkészítsem a terhelésre, hogy a jobb egy kicsit elhanyagolódott és a végén meg is éreztem. Szerencsére ez futás közben nem jött ki, csak utólag amikor már pihentetni kezdtem.
Mindent összevetve jó volt, és annak tükrében, hogy menyi időt (nem) szántam a felkészülésre, maximálisan meg is vagyok elégedve az elért eredménnyel.
A pólón a feliratot megbámulták páran és mégiscsak jó döntés volt a hátára is festékszórózni mert a mezőny egyik fele azt a részt is láthatta.
Az indulás nehezen ment, zsúfolt volt a rajtvonal, és nem akartam bekeveredni a tömegbe, hogy nehogy sérülés történjen a sok apróság miatt. Lazán kocogtam addig amíg a két különböző távon indulók útjai elváltak és meggyérült előttem a tömeg. A rövidtávosok lekanyarodása után vettem észre csak, hogy egész nagy hátrányt szereztem a többi hosszútávoshoz viszonyítva, de szerencsére nem befolyásolt mentálisan a helyzet, és nem kezdtem kapkodva túlerőltetni magam. Próbáltam végig tartani a saját tempómat és ez lassan kezdte meghozni az eredményt, ugyanis kezdtem utolérni az előttem levőket. Kb. a féltávnál tarthattam amikor már nagyon kezdett minden bajom lenni a nagy melegtől. Sajnos a szervezők egyetlen frissítő pontot biztosítottak azt is a rövidtáv felénél ami nekem nagyon messzinek tűnt, nekünk megközelítőleg a versenytáv 3/4-énél lehetett az a pont. Utolértem egy nagyon az enyémmel hasonló tempóban futó férfit, egy ideig követtem 1 m távolságot tartva majd beálltam mellé és váltottunk is pár szót. Kb 500 m után valahonnan kaptam egy kis lendületet és továbbhaladtam újabb versenyzőket érve utol.
Érdekes volt látni a gyerekek futási stílusát. Voltak nagyon fiatalok akik ugyancsak a hosszú távon indultak és többször is megelőztek lóhalálában, de pár méter után meg is álltak levegő után kapkodva.
A frissítő ponthoz érkezve már szilánkosnak éreztem a szájpadlásomat és az egyik pohárból rögtön akartam is kortyolni egy nagyot, de az életet adó nedű cigányútra tévedt, muszáj volt egy pillanatra megállnom, hogy kortyolgatni tudjak az egyhasználatú pohárból. A frissítőpontot elhagyva néhány méter után zsákban gyűjtötték az eldobott poharakat, én az enyémet egyenesen a zsákba dobtam, a másik pohárból pedig felváltva locsolgattam a fejemet és öblögettem a számat. Új erőre kapva ráfordultam az utolsó előtti szakaszra. A hétköznapokban az ember észre sem venné mekkora emelkedők vannak egy-egy útszakaszon, most minden milliméter emelkedőt hatványozottan kezdtem érezni. Innentől már csak olyanokat értem utol akik kimerülten sétáltak. Előttem volt aki futott egy szakaszt gyorsan majd sétált amíg a sarkába nem értem, ezt ismételgetve a célig, ugyanolyan hatékonynak tűnt mint az én beütemezett futásom. Ráfordulva az utolsó egyenesre, mint a korábbi helyeken, itt is kerestem az árnyékos részeket és kicsit még rákapcsoltam a sebességre. A vége 32 p 13 mp lett ami összesítésben a 6400 m-t futó 125 személy közül a 61-dik helyet jelenti.
Zsóka , Kati és Matyi a cél előtt vártak rám és még éppen le tudtak fotózni mielőtt beérkeztem, de nem vettem észre őket annyira koncentráltam az utolsó méterekre.
Annyi tanulságot leszűrtem ebből az első futásomból, hogy a bemelegítésnél hiába, hogy korábban csak a bal térdemben éreztem a fájdalmat, nem szabad elhanyagolni az erősebbik lábat sem. Annyira figyeltem arra, hogy a bal lábamat megfelelően felkészítsem a terhelésre, hogy a jobb egy kicsit elhanyagolódott és a végén meg is éreztem. Szerencsére ez futás közben nem jött ki, csak utólag amikor már pihentetni kezdtem.
Mindent összevetve jó volt, és annak tükrében, hogy menyi időt (nem) szántam a felkészülésre, maximálisan meg is vagyok elégedve az elért eredménnyel.
A pólón a feliratot megbámulták páran és mégiscsak jó döntés volt a hátára is festékszórózni mert a mezőny egyik fele azt a részt is láthatta.
2011. jún. 3.
Hargita túra - képekben
- az első pihenő. Később egyre gyakrabban kellett megállnom, és még így sem tudtam megelőzni a térdfájdalmat.
- a jelzés amit követtünk. Egész friss jelzések voltak, szakszerűen fényvisszaverő elemekkel.
- ember és természet okozta fadöntések mindenhol...
- véresen és sárosan...
- de a látvány és az élmény megérte
Hargita túra
Leégett karok és lábak, évek óta nem tapasztalt fáradtság, ITBFS, kb. ezek tették maradandó élménnyé a szombati kerékpártúrát ha leszámítjuk a táj szépségét.
Régi vágyam volt már feljutni kerékpárral a Madarasi Hargitára, de talán okosabb lett volna egy olyan időpontot választani amikor a fizikai tűrőképességem a felső és nem az alsó határokat súrolja.
Előtte való nap szóba került, hogy vágjunk neki a hegynek szombaton, de igazából csak reggel amikor jókedvűen ébredtem akkor kérdeztem rá magamnál, hogy miért is ne most? Gyorsan felhívtam Attilát és bár én ébresztettem fel, rögtön pozitív választ adott.
Nekiálltam előkészíteni a cuccokat amikre szükség lehet az úton, közben megkértem Zsókát főzzön egy nagy tányér laskát nekem amit ráreszelt sajttal be is vágtam mind. Időben elkészültem, beraktam a zsebeimbe pár energiaszeletet megtöltöttem a kulacsomat és a megegyezett 9 órára ott voltam a MOL-nál. Attila már várt rám és indultunk is Ivó felé.
Már az aszfalton is észrevettem a formabeli különbséget a tavalyi szezonhoz viszonyítva, az enyhébb emelkedőkön is nehezebben ment a tekerés mint amire emlékeztem, de gyűlt már bennem az adrenalin, hogy végre feltekerek a hegyre. Kellemes volt, hogy egészen Ivó végéig leaszfaltozták az utat, így csak a konkrét hegymászáshoz kellett kiengednünk egy kis légnyomást a gumijainkból, hogy a köves úton kellemesebb és hatékonyabb legyen a hajtás. Elején még együtt haladtunk felfele de éreztem, hogy úgysem tudnám tartani a lépést, ezért megegyeztünk, hogy a csorgónál találkozunk és Attila előrehaladt a saját tempójában. Először a még 5 km hátralevő távot jelző smiley-nál álltam meg pihenni és éreztem, hogy nem lesz egyszerű. Később több kisebb megállást és gyaloglást beiktattam, főleg mikor már a görcs is kezdte környékezni a lábaimat. A csorgónál tartottunk egy kisebb pihenőt, onnan újra mindenki a saját tempójában folytatta az utat majdnem a végéig ahol Attila bevárt, hogy a Madarasi Menedékházhoz egyszerre érkezzünk. Végig gyönyörű időt kaptunk el, talán lehetett volna hűvösebb, de végre fent voltam és nem számított a hőség. Kis frissítés után ami házicsokiból, kekszből és forrásvízből állt folytattuk utunkat Hargita fürdő felé. Nem volt egy sétagalopp a természet és főleg az ember által okozott fadöntések között elvezető úton a haladás, és biztosan állíthatom, hogy a két Hargita közötti úton többet toltuk a bringákat mint amennyit ültünk a nyergükben. Lelassított az előbb a bal, majd a vége felé már mindkét térdemben jelentkező fájdalom. Nem tudtam mit kezdeni vele, főleg lefele való gyalogláskor minden lépésnél ordítani tudtam volna, de nem volt mit tenni, haladnunk kellett. Az már nyilvánvaló lett, hogy nem Piricskén fogunk leereszkedni hanem az aszfalton ahol kíméletesebb lesz számomra a hazaút. Beérkezve az átjátszó antennák alá egy kisebb dombon megpihentünk, süttettük magunkat a napon, eredeti tervünk az volt hogy majd Hargita-fürdőn ejtjük meg ezt a pihenőt, de emberek között eleget lehetünk még alapon kihasználtuk, hogy max. medve zavarhatja meg sziesztánkat. Innen már nem volt hosszú az út a településig, de a fájdalmaim miatt az idő nagyon ólomlábakon járt.
Beérkezve úgy döntöttünk mégsem hajtunk csak úgy simán át Hargita-fürdőn, inkább megálltunk egy üdítőre. Szerencsétlenül választottunk helyet, frissítőnk fogyasztása alatt ugyanis román gyerekcsapat zavarta hangoskodásával és labdajátékával nyugalmunkat. Amikor egyikük a labdát a kerékpáromnak gurította megtapasztalhattam milyen gyorsan megtanulja a moldvai román kölyök is a magyar nyelvet ha megfelelő hangnemben szólnak rá, ugyanis magyarul (és határozottan) közöltem vele, hogy figyeljen oda a bringámra és mit ad Isten odébb álltak, sőt később csatlakozó társukat is figyelmeztették, hogy a kerékpár felé ne rúgja a játékszert.
Az országútig tartó gurulás idejére magunkra öltöttük melegítőinket mert a hegyen az enyhe szél és a gurulási sebesség nagyon alacsony hőérzetet produkált, de a főútra kiérve már feleslegessé váltak ezek és újra a zsebekben illetve táskákban landoltak. Már csak egy nagy kérdés várt válaszra, hogyan bírják ki térdeim a kisebb emelkedőkkel is tarkított durván 40 km-es szakaszt. Elején nehezen ment, próbáltam pihentetni, főleg a bal lábamat, de időközben rájöttem, hogy jobb ha folyahttp://www.blogger.com/img/blank.gifmatosan mozgatom, mert ha melegen tartom kevésbé fájdalmas. Ilyen hosszúnak soha nem éreztem a nagy egyenes részeket amiket máskor élvezettel szeltem át, és végre a városba érve is nem tudtam végigtekerni hazáig, muszáj volt egy buszmegállóban megpihennem.
Jóleső zuhanyzás és egy kis lazítás után készülhettem is a BL döntőre. A Thunderben jó társaságban követhettem végig, hogyan nyeri meg egyik kedvencem a legáhítottabb európai foci-serleget, majd a Paddy and the Rats ritmusaira nyakaltuk a sört Zotyó szülinapjának alkalmából..
Mozgalmas nap volt, fárasztó és tartalmas, de komolyan veszélybe helyezte az e szombati városi futáson való részvételemet...
Régi vágyam volt már feljutni kerékpárral a Madarasi Hargitára, de talán okosabb lett volna egy olyan időpontot választani amikor a fizikai tűrőképességem a felső és nem az alsó határokat súrolja.
Előtte való nap szóba került, hogy vágjunk neki a hegynek szombaton, de igazából csak reggel amikor jókedvűen ébredtem akkor kérdeztem rá magamnál, hogy miért is ne most? Gyorsan felhívtam Attilát és bár én ébresztettem fel, rögtön pozitív választ adott.
Nekiálltam előkészíteni a cuccokat amikre szükség lehet az úton, közben megkértem Zsókát főzzön egy nagy tányér laskát nekem amit ráreszelt sajttal be is vágtam mind. Időben elkészültem, beraktam a zsebeimbe pár energiaszeletet megtöltöttem a kulacsomat és a megegyezett 9 órára ott voltam a MOL-nál. Attila már várt rám és indultunk is Ivó felé.
Már az aszfalton is észrevettem a formabeli különbséget a tavalyi szezonhoz viszonyítva, az enyhébb emelkedőkön is nehezebben ment a tekerés mint amire emlékeztem, de gyűlt már bennem az adrenalin, hogy végre feltekerek a hegyre. Kellemes volt, hogy egészen Ivó végéig leaszfaltozták az utat, így csak a konkrét hegymászáshoz kellett kiengednünk egy kis légnyomást a gumijainkból, hogy a köves úton kellemesebb és hatékonyabb legyen a hajtás. Elején még együtt haladtunk felfele de éreztem, hogy úgysem tudnám tartani a lépést, ezért megegyeztünk, hogy a csorgónál találkozunk és Attila előrehaladt a saját tempójában. Először a még 5 km hátralevő távot jelző smiley-nál álltam meg pihenni és éreztem, hogy nem lesz egyszerű. Később több kisebb megállást és gyaloglást beiktattam, főleg mikor már a görcs is kezdte környékezni a lábaimat. A csorgónál tartottunk egy kisebb pihenőt, onnan újra mindenki a saját tempójában folytatta az utat majdnem a végéig ahol Attila bevárt, hogy a Madarasi Menedékházhoz egyszerre érkezzünk. Végig gyönyörű időt kaptunk el, talán lehetett volna hűvösebb, de végre fent voltam és nem számított a hőség. Kis frissítés után ami házicsokiból, kekszből és forrásvízből állt folytattuk utunkat Hargita fürdő felé. Nem volt egy sétagalopp a természet és főleg az ember által okozott fadöntések között elvezető úton a haladás, és biztosan állíthatom, hogy a két Hargita közötti úton többet toltuk a bringákat mint amennyit ültünk a nyergükben. Lelassított az előbb a bal, majd a vége felé már mindkét térdemben jelentkező fájdalom. Nem tudtam mit kezdeni vele, főleg lefele való gyalogláskor minden lépésnél ordítani tudtam volna, de nem volt mit tenni, haladnunk kellett. Az már nyilvánvaló lett, hogy nem Piricskén fogunk leereszkedni hanem az aszfalton ahol kíméletesebb lesz számomra a hazaút. Beérkezve az átjátszó antennák alá egy kisebb dombon megpihentünk, süttettük magunkat a napon, eredeti tervünk az volt hogy majd Hargita-fürdőn ejtjük meg ezt a pihenőt, de emberek között eleget lehetünk még alapon kihasználtuk, hogy max. medve zavarhatja meg sziesztánkat. Innen már nem volt hosszú az út a településig, de a fájdalmaim miatt az idő nagyon ólomlábakon járt.
Beérkezve úgy döntöttünk mégsem hajtunk csak úgy simán át Hargita-fürdőn, inkább megálltunk egy üdítőre. Szerencsétlenül választottunk helyet, frissítőnk fogyasztása alatt ugyanis román gyerekcsapat zavarta hangoskodásával és labdajátékával nyugalmunkat. Amikor egyikük a labdát a kerékpáromnak gurította megtapasztalhattam milyen gyorsan megtanulja a moldvai román kölyök is a magyar nyelvet ha megfelelő hangnemben szólnak rá, ugyanis magyarul (és határozottan) közöltem vele, hogy figyeljen oda a bringámra és mit ad Isten odébb álltak, sőt később csatlakozó társukat is figyelmeztették, hogy a kerékpár felé ne rúgja a játékszert.
Az országútig tartó gurulás idejére magunkra öltöttük melegítőinket mert a hegyen az enyhe szél és a gurulási sebesség nagyon alacsony hőérzetet produkált, de a főútra kiérve már feleslegessé váltak ezek és újra a zsebekben illetve táskákban landoltak. Már csak egy nagy kérdés várt válaszra, hogyan bírják ki térdeim a kisebb emelkedőkkel is tarkított durván 40 km-es szakaszt. Elején nehezen ment, próbáltam pihentetni, főleg a bal lábamat, de időközben rájöttem, hogy jobb ha folyahttp://www.blogger.com/img/blank.gifmatosan mozgatom, mert ha melegen tartom kevésbé fájdalmas. Ilyen hosszúnak soha nem éreztem a nagy egyenes részeket amiket máskor élvezettel szeltem át, és végre a városba érve is nem tudtam végigtekerni hazáig, muszáj volt egy buszmegállóban megpihennem.
Jóleső zuhanyzás és egy kis lazítás után készülhettem is a BL döntőre. A Thunderben jó társaságban követhettem végig, hogyan nyeri meg egyik kedvencem a legáhítottabb európai foci-serleget, majd a Paddy and the Rats ritmusaira nyakaltuk a sört Zotyó szülinapjának alkalmából..
Mozgalmas nap volt, fárasztó és tartalmas, de komolyan veszélybe helyezte az e szombati városi futáson való részvételemet...
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
